9 Days (coachella)

4

~Valerie~

//1. Nap – esti gondolkozás//

Amióta Dylan elment, rosszul érzem magam. Nem tudom megfejteni, miért hagyott ott szó nélkül, miért távozott. Elkísért a sátorig, bocsánatot kért ezerszer, tökre aranyos volt, teljesen meghazudtolta az elképzeléseimet. De aztán mégis az történt, ami a való életben történnie kellett, elment. És nem is hagyott semmiféle üzenetet, semmit. Ennyit arról, hogy megismerhetem, vagy bármi. Norma észrevette rajtam, hogy nem vagyok formában, bár próbáltam magam normálisnak mutatni. Nevettem, bár nagyon látszott, hogy erőltetett. Norma tudta, hogy mi bánt. Megértett. De a fiúk csak néztek rám, hogy ebbe is már mi ütött. Nők, gondolhatták magukban. Hyden nagyon furcsa volt nekem. Keményebben nézett ki, mint úgy általában. Mintha feszült, vagy ideges lett volna. Nem tudom pontosan. De nagyon furcsa volt. Nem szólt hozzám, még csak rám se nézett. Próbáltam a szemébe nézni, de nem volt könnyű. Sosem nézett rám, ha igen, akkor azonnal el is kapta a tekintetét, mielőtt ránézhettem volna. Nem értettem mi baja lett hirtelen neki is. Norma úgy tűnt visszatért, boldog volt meg minden. Akkor biztos lerendezték a dolgokat Bennel. Ennek örülök. Legalább nem sírva tért vissza, mint ahogy arra számítottam. Remélem, a továbbiakban is így lesz és nem fog az a gyerek miatt sírni vagy bánkódni. Bár ezt mondhatnám magamnak is, na de mindegy. Én más tészta vagyok. Nagyon más. 

Miután dumáltunk Normával, kajálni mentünk. A kaja nagyon nem megszokott volt. A két lüke is érezte a köztünk, vagyis Hyden körül vibráló feszültséget. Még mindig nem tudom mi baja. Egyszerűen rejtély számomra. Szóval a kajálás nagyon szar hangulatban telt. A két lüke el is húzott onnan azonnal. Mentek bulizni. Mi hárman még ott maradtunk, bár eléggé rosszul éreztem magam. Normával próbáltunk beszélgetni, de Hyden lehengerlő hangulata minket is magával rántott le a mélybe. Szóval úgy döntöttünk, hogy ott hagyjuk őt és elmegyünk sétálni, mert kettesben amúgy sem voltunk még olyan sokat, és nem is sétáltunk együtt a Coachella területén. 

Olyan hajnali egy környékén tértünk vissza a sátorhoz. Nem is tudom, mit csináltunk ennyi ideig. Csak sétáltunk meg beszélgettünk, ittunk pár pohárral is, aztán már jöttünk vissza. De nem is tűnt fel, hogy ennyire elszaladt az idő. Amint visszaértünk és bemásztunk a sátorba, Norma ledőlt és már el is aludt. Jó neki, hogy ilyen könnyen el tud aludni. Nekem kell vagy egy óra, mire el tudok aludni. Egyszerűen sosem tudok hamar elaludni. Mindig csak forgolódom, majd valamikor kelés előtt öt vagy négy órával alszom csak el. És sosem pihenem ki magam. Kipróbáltam már mindent. Gyógyszereket szedtem, zenét hallgattam, meditációs gyakorlatok és stb. De semmi, sosem segített egyik sem. És ha nem tudok elaludni, akkor órákon keresztül csak gondolkozom. Mint ahogy most is.

Dylanről gondolkoztam. Majd Hydenről. Nem értettem, hogy Dylan miért hagyott csak úgy ott. Reménykedtem abban, ha kimegyek a sátorból még ottmarad velem és dumálunk, kicsit megismerkedünk, vagy valami. De miért is hittem azt, hogy tényleg ez lesz. Hülye ábránd. Hisz ő egy sztár, miért is foglalkozna velem. Én egy senki vagyok az ő szemében. Vagy valami hasonló. Persze, hogy csak úgy otthagy. Végül is, ez természetes volt tőle. Ha még fájt is egy kicsit. De valamikor csak túlteszem magam ezen. Aztán meg Hyden. Egyik pillanatból hogy lett a másikra ilyen morogva, sokkal keményebb kinézetű? Mi történt ott bent a fejében, ami miatt ilyen lett? Én vagyok a hibás? Vagy mi? Fogalmam sincs, de jobb lesz, ha kiderítem, mert biztos hogy nem fogom eltűrni, ha az egész fesztivál ideje alatt így fog velem viselkedni. Lehet Dylan volt az oka? Hisz nem szépen szólt hozzá, és ahogy ránézett... Lehet, vele van baja. De ő már rég elment és feltételezem nem is jön vissza, szóval akkor miért is ilyen a hangulata? Nem értem. Nem értem a férfiakat. Olyan... megfejthetetlenek. Még egy nehéz matematikai egyenletre is rájövök, de ezek kész rejtélyek a számomra. És a legtöbbje meg vérbeli nyomorék ráadásul! Urgh, jobb lesz, ha nem gondolkozom többet róluk, mert fel fogok robbanni az idegtől! Most aztán tudnék ölni! De nem fogok, mert még nem vagyok gyilkos. Nyugodj le! – mondogattam magamnak. Mély levegő, aztán ki. Ez az én magán terápiám. És sokszor ez a leghatásosabb. Abban szoktam reménykedni, hogy egyszer majd lesz egy másik módszer, amivel lenyugtathatom magam. De nem hiszem. De reménykedem...