Megerőszakolva

Kezdetek és a valóság

Szerintem az egész történetet a legelejéről mesélem el, hogy jobban kidolgozhassam magamból az érzelmeket. Előtte azonban még annyit elárulnék, hogy nem tervezem túl hosszúra ezt a sztorit és csak az igazat fogom írni!!! Hogy ez velem valóban megtörtént e, azon nektek kell elgondolkodnotok! Remélem, hogy minél többen fogjátok olvasni, mert egy elég súlyos és fontos témát próbálok feldolgozni, ami a mai világban nagyon is valós és sokan küzdenek vele. Nem is húznám tovább az időt, íme itt az eleje történetemnek!!! <3

November vége felé egy szombati napon.

Lábamat gyorsan szedem, mert az idő nem nekem kedvez. Egy kis klipet forgatunk a csoporttal, amit majd a fellépésen le is fogunk vetíteni. A koreográfiát már régen megtanultuk és eléggé tökéletessé is tettük, így már csak a beállítások, a zene, a fények kellenek. A lakásunktól nem messze van egy meglehetősen régi, de újjá épített épület és kaptunk rá engedélyt, hogy ott forgassunk. Fülhallgatóm a fülemben és bömböl a zene, méghozzá a kedvenc punk bandám és az egyik kedvenc rock bandám dalai felváltva, hogy ne unjam meg, bár nem hiszem, hogy valaha meg fogom e tudni unni őket. Már a fele utat megtettem, amikor egy fehér izé hullt az orromra, majd még egy és még egy. Bambán nézek fel az égre és az onnan alább hulló havat pásztáztam és rájöttem, ténylegesen itt a tél és mindjárt KARÁCSONY!!! Magától a ténytől, hogy havazik, annyira jó kedvem lett, hogy a helyszínig mosolyogtam. Más a nyáriszünetnek meg az ajándékoknak szokott így örülni, de valljuk be, én szeretek más lenni. Utálom a nyarat és a meleget, fagyi helyett savanyú uborkát szoktam enni, nem rajongok kimondottan az édességekért kiskorom óta és míg mások odavannak ezekért a nyálas fiúbandákért meg a csöpögős és érzelmes dalokért, addig én inkább a metál, a rock és a punk előadókért vagyok oda. Ne értsétek félre, nekem is volt ilyen fiúbandás korszakom, de nekem csak nagyon rövid ideig. Persze van olyan pop dal, amit én is szeretek és előadók is akadnak, de annak a mérhetetlen nyáladzásnak én nem tudok örülni. De vissza a tárgyra!
Negyed órával korábban érkeztem, mert otthon nem volt semmi dolgom és amúgy sem volt otthon senki. Sem az anyám, sem az apám, de még az idegesítő kis öcsém sem. Mert igen, nekem olyanom is van. De némi kézpénzért cserébe megválok tőle! Na jó, azért ennyire nem vagyunk rosszban, csak hülyültem! Egyszer csak a tánctanárunk autója gurult be a parkolóba. Ő és az öccse szállt ki a járműből, mivel a fiatalabbik jobban ért a kamerákhoz és a fényekhez. Amíg GY (csak álnévként funkcionál, innentől a kisebbiket csak így fogom írni!) elment intézkedni, addig egyedül maradtam Z-vel (szintén álnév). Őszintén szeretek vele beszélgetni, mert mindig megért engem. Ő az egyetlen, akivel megosztom minden bajomat és álltalában neki szoktam először elmondani a rossz jegyeimet is.
-Mizujs csajszi? Többiek? - ölelt át, amikor felért mellém a lépcsőn.
- Fogalmam sincs, de menjünk már be, mert melegem van! - pattogtam, mint egy bolha. Már meg sem kérdezte, hogy mi bajom van, csak illedelmesen kinyitotta előttem az ajtót és beengedett maga előtt. Amint beértem a nagyon is jól ismert terembe, már le is kaptam a kabátomat. - Így mindjárt jobb - sóhajtottam megkönyebbülten.
- Tudod. Régen jobban tetszettél, de most ez a fekete stílus - harapott bele alsó ajkába, én pedig leblokkoltam. Pedig válaszolnom kéne valamit gyorsan!
- Nekem is tetszettél, de most ez a hülye sapka... - akartam visszavágni, de nem úgy jött össze, mint ahogy akartam.
Erre már nem tudott válaszolni, mert megérkeztek a többiek. Nem vagyunk valami sokan, csak 13- an, de pillanatok alatt akkora hangzavar lett, hogy be kellett fognom a fülemet. De folyamatosan a fejemben zakatolt az a mondata... Illetve a mondat leglényegesebb szavai. "Régen jobban tetszettél." Ezek szerint még most is tetszem neki, csak már nem annyira? Vagy csak szivatni akart? Hülyeségből mondta az egészet vagy esetleg be van rúgva? Bár az nem lehet, mert láttam már úgy és olyankor nem így viselkedik. De miért is görcsölök rajta? Sokkal idősebb nálam... Van az vagy húsz év is és Z nem pedofil vagy szatír. Hogy is juthatott ilyen az eszembe? Különben is, biztosan van barátnője vagy felesége vagy szeretője vagy akárkije. Abba kell ezt hagynom, de sürgősen!
- Nem kezdjük el lassan? - érdeklődtem Z-től, de még véletlenül sem néztem a szemébe.
- De. Álljatok be úgy, ahogy akartok, aztán majd igazítunk rajta! De Anna! Te mindenképpen állj előre, mert nagyon jól tudod a táncot! - kacsintott rám Z, ami miatt éreztem, hogy arcomat elönti a pirosság. Elkezdtük a felvételt, de egyszer csak megállt a zene, ami miatt kizökkentem a ritmusból és kérdőn a hangfal felé néztem, mintha attól vártam volna a csodát. - Anna. Megtennéd, hogy felemeled a fejedet, mert ez így nem lesz jó! A kamerába nézz, kérlek! - szólt ezúttal GY.
- Ja igen. Persze, csak elgondolkodtam. Sajnálom! - néztem rá bűnbánóan. Folytattuk a felvételt és amikor minden megvolt, előálltak még egy ötlettel. Mivel senki sem akart vagy mert mosolyogni a videóban, ezért kérték, hogy vigyorogjon mindenki és a kamerával felvették csak a szánkat, ahogyan mosolygunk. Remek ötlet... lenne, ha nem lennék fogszabályzós, mert így nem nagyon szeretek mosolyogni. Érthető okokból.
- Okés. Mehettek! A vidit minél hamarabb megvágjuk és a csoportba is feltesszük. Találkozunk szerdán! Sziasztok! - köszönt el Z és pakolt össze.
Magam elé engedtem mindenkit, mert nekik sietős dolguk volt, nekem pedig nem. Mikor az utolsó lány is kilépett az ajtón, Z-vel egyszerre akartunk kilépni a fa keretű üveg ajtón, de aztán ő, mint férfi, ismét előre engedett, ám a derekamat folyamatosan fogta. Szólni nem mertem érte, mert nem akartam megbántani. 'Hiszen versenytáncos. Biztosan megszokás, hogy a lányok derekát fogja.'- gondoltam magamban. Így sétáltunk ki a hideg és havas valóságba a meleg és fülledt videóklipp forgatás helyszínéről. Amikor két ellenkező irányba akartunk menni, akkor piciny kacaj jött ki a számon akaratlanul.
- Hát, úgy látszik, hogy eddig tartott az utunk - fordultam vele szembe, bár kedvem lett volna inkább elfutni. - Szia! - köszöntem el, de továbbra is egy helyben álltam.
- Szia Anna! - lépett egy lépéssel közelebb Z és két kezével arcomat megfogva húzott magához közelebb, miközben csücsörített. Tudtam, hogy le kell lépnem.
- Akkor viszlát szerdán! - öleltem meg úgy, hogy minél messzebb kerüljek a szájától. Meglepetten viszonozta az ölelésemet, majd elengedett és a kocsija felé kezdett lépkedni. A gondolatok folyamatosan meneteltek a fejemben és minden erőmmel azon voltam, hogy tegyek ellenük.
- Le kéne már cserélni ezt az öreg Kia-t! - néztem az autó után, ami telis tele volt horpadásokkal és foltozásokkal, majd fejemet megrázva legyintettem egyet és elindultam haza a fagyos novemberi időben. Lehelletem látszott a levegőben, én pedig az American Idiot-ot hallgatva úgy éreztem, hogy én nem Amerika, hanem Magyarország idiótája vagyok.