Szökjünk el együtt [SZÜNETEL]

〰Egy〰

E G Y

▫▪▫▪▫▪▫▪▫▪▫▪▫▪▫

Egyedül álltam a tóparton, a vízen megannyi égő gyertya fénye táncolt. A lampionok apró, fehér pamacsok voltak a fákra aggatott füzéreken, az emberek hangosan beszélgettek és nevettek, a hangfalakból egyik kedvenc számom első hangjai csendültek fel. Nem volt sok időm, ezért gyorsan közelebb araszoltam a csillogó víztükörhöz, leguggoltam és belemártottam kezeimet a hűvös, zavaros lápba. Halkan felsóhajtottam ahogy a békanyálak selymesen megsimogatták égett bőrömet, amelyet az egyik feldőlt gyertyával sértettem meg. Ügyetlen voltam, mikor legkissebb unokatestvérem kíváncsiságból odanyúlt, majd feldöntötte a pislákoló mécsest. Próbáltam menteni a helyzetet, így puszta kézzel állítottam vissza a terítőre borult gyertyát, a forró viasz azonban végigfolyt védtelen kezeimen.

Mikor az égető fájdalom kissé alábbhagyott, felálltam. Apró szandálom mélyen belesüppedt a sárba, így cuppogó hangot hallatva tértem vissza az ünnepelő emberek közé. Mindenki önfeledten szórakozott, a különféle borokat árusító standok előtt hosszú sor kígyózott. A keskeny, murvás úton haladtam, barackszínű maxiruhám kellemesen simult a testemre, hajamat feltűzve viseltem. Kivételesen szépnek éreztem magam, kecsesen slisszoltam el a szorosan egymáshoz simuló testek között.

Szemem sarkából az egy csoportba tömörülő táborozókat figyeltem. Sok szép arcú fiú volt közöttük, valahogy be kellett vágódnom náluk. Egész nyáron itt vesztegeltem a tóparton és az unokatestvéremre vigyáztam, alig ettem, alig aludtam, nem beszéltem, gyakorlatilag szolgaként viselkedtem. Csak egy estére szabad szerettem volna lenni, ismerkedni, csókolózni akartam, következmények nélkül, egy elhagyatott stégen, a naplementében.

Az egyik fiú ekkor visszanézett rám. Sűrű, sötét haja és bozontos szemöldöke volt, csak egy fehér fürdőnadrágot viselt, kezében egy félig teli borospoharat tartott. Nem lehetett sokkal idősebb nálam, helyes volt, de láttam nála mutatósabb fiút is a társaságában. Hosszasan farkasszemet néztem vele, kék tekintetében visszatükröződött a fölötte futó lampionfüzér sárga fénye. Általában nem vagyok ilyen bátor, mégis rámosolyogtam, elvégre nem volt jelentősége, valószínűleg soha többé nem látom.

Mielőtt még meggyőződhettem volna a fiú reakciójáról, el kellett fordulnom. Az asztalunk felé tartottam, ahol az egyik idősebb és a legfiatalabb unokatestvérem ült. Odaléptem hozzájuk és kedvesen rájuk mosolyogtam, holott egyedül a kis a Lorát kedveltem.

- Hogy van a kezed? - kérdezte Vanda, miközben felállt az asztaltól. Sötét haját lófarokba kötötte, pattanásos arcát meg sem próbálta sminkkel elfedni, az öltözködést sem spilázta túl, egyszerű farmert és pólót viselt.

- Köszi, jól - feleltem, de láttam a lányon, hogy a válasz tulajdonképpen nem is érdekelte. Már is messze járt, eltűnt az asztalunkat körülvevő, táncoló tömegben.

A kis Lorára pillantottam, aki nem szólt egy szót sem, csak némán bámult engem. Olyan volt, akár egy apró porcelánbaba, szőke, loknis haja ritkásnak hatott, mert testvérei sosem vágták le neki, apró termete pedig egészen eltörpült az előtte álló, hatalmas faasztal mellett. A gyertyát, mely a terítőre borult, már elvitte valaki, nagy megkönnyebbüléssel tapasztaltam, hogy a kezemen esett égésnyom sem fáj már annyira.

- Akkor ketten maradtunk - huppantam le a gyerekkel szemben, holott tudtam, úgysem fog válaszolni nekem. Lora sohasem beszélt, hozzám legalább is egy szót sem volt hajlandó szólni. Már négy éves volt, de még mindig csak a közeli rokonaival volt képes kommunikálni. Ettől függetlenül kedveltem őt, tudtam, hogy ez a kis tikk leginkább a szülei hibája, akik egyenesen tiltották a vele egykorú gyerekek társaságától.

A West család tipikus példája lett volna egy texasi rongyrázó, újgazdag famíliának, ha gazdagok lettek volna. De mivel a nagyszüleim félretett pénzén éltek, csak viselkedésben egyeztek az említett embertípussal.

- Leülhetek?

Felvont szemöldökkel pillantottam az ismeretlen hang irányába, és meglepetten tapasztaltam, hogy a fürdőgatyás fiú áll előttem. Némán bólintottam, majd arrébb csúsztam a padon. Lora gyanakvó tekintéből könnyen kiolvastam, hogy kezd zaklatottá válni. Annak ellenére, hogy kifejezetten kedves és segítőkész kislány volt - a szüleinek szerencsére még nem sikerült elkényeztetniük - nagyon rosszul viselte az idegeneket. Vigyáznom kellett, mert, ha elsírta magát az egész família körésereglett, és ezúttal kaptam volna az új "fiúm" és a gyertyás baleset miatt is. Szerencsém volt, hogy Vanda nem köpött be azonnal.

A fiú egy pillanatig csak Lorát bámulta, majd csillogó, kék szemei tovább vándoroltak először kipirult arcomra, majd vékony ruhám mély dekoltázsára. Felmerült bennem, hogy talán mégsem volt olyan fenomenális ötlet rámosolyogni.

- A testvéred? - kérdezte félig kiabálva, ugyanis a tömeg hangja tovább erősödött.

Megráztam a fejem és lazán hátradőltem a padon.

- Az unokatestvérem, de nagyon közel állunk egymáshoz - nyújtottam át a kezem védelmezően az asztalon, jelezve, hogy nem fogom Lorát magára hagyni. Az lényegtelen, hogy valószínűleg nem voltam a kislány szíve csücske.

A fiú összevonta bozontos szemöldökét, majd féloldalasan elmosolyodott.

- Nincs tájszólásod.

- Nem is vagyok texasi - húztam fel az orrom sértetten.

- Akkor mi szél hozott erre?

Minden figyelmem a fiúra összpontosítottam, aminek az lett a végeredménye, hogy Lora kezdte egyedül érezni magát. Én ezt nem vettem azonnal észre, ekkor pedig már késő volt, a kislány arca fájdalmas grimaszba fordult.

- Ne, Lora, ne! Ne sírj, kérlek! - igyekeztem kedves hangon vigasztalni, de gyenge próbálkozásom mit sem ért. A legfiatalabb West irtózatos ordításban tört ki.