Szökjünk el együtt [SZÜNETEL]

〰Három〰

H Á R O M

▫▪▫▪▫▪▫▪▫▪▫▪▫▪▫

Lassan kinyitottam a szemem, az arcomba tóduló napsütésre ébredtem. Még mindig a fán voltam, hátamat vaskos törzsének támasztottam, míg fedetlen lábaim a lombkorona párhuzamos ágain látszólag kényelmetlen - és veszélyes - pózban elterülő Cole ölében nyugtattam. Gyönyörű ruhám egészen a combom közepéig felszakadt, aminek nem örültem, de nem is keserített el túlzottan, ugyanis otthon legalább száz hasonló darab pihent a szekrényemben.

Elnéztem a tó csillogó tükrének irányába, a túlpart viszonylag lakatlan erdeje most állatok motoszkálásától hullámzott. Cole fedetlen mellkasán annyi szunyogcsípés éktelenkedett, mint ahány falevél a hajában, mégis jobban tetszett így, mint mikor még a parton játszotta az eszét. Egész éjszaka itt maradt velem, pedig elég nyilvánvaló jelét adtam, hogy nem jön be nekem. Persze részeg volt, az is lehet, hogy nem tudott volna lemászni a fáról.

Óvatosan közel hajoltam hozzá, arcomat egészen az övébe toltam, majd játékosan a karjába csíptem. Féltem, hogy nem lesz jó kedvében, ezt az ébresztést azonban hülye lettem volna kihagyni, amint kék szeme felpattant, látványomra csak egyre nagyobbra tágult. Nem bírtam megállni, hogy ne vigyorogjak.

- Jó reggelt, Vadon Hős Fia! Tábori kürtszóval sajnos nem szolgálhatok, de kint éjszakáztál egy fa tetején, szóval ezért tuti jár valami plecsni.
Összevonta sötét szemöldökét, majd nagyot nyögve ellökte magát a támaszául szolgáló ágaktól úgy, hogy ha nem rántottam volna el az arcomat, egyszerűen lefejelt volna.

- Aaahh, mi történt a gerincemmel? - dörzsölte a hátát fájdalmasan, majd tekintete az ölében fekvő két lábra tévedt. - Látom, te bezzeg jól aludtál - dünnyögte.

Igazság szerint én nagyon jól szórakoztam Cole problémáin, amiben másnapossága is minden bizonnyal nagy szerepet játszott, ha nem akarta bevallani, akkor is.

- Mit kérsz reggelire, madártojást, vagy fogsz halat a lábujjaddal?

Rám nézett, majd nagy erőfeszítések árán ő is elmosolyodott. Szegény tényleg elég ramatyul nézett ki, jól beállított haja akár egy modern életfelfogással és művészihajlammal megáldott madár fészke is lehetett volna, kék szemeit a ránk sütő nap miatt résnyire húzta.

- Köszi, majd szedek bogyókat, arra már van plecsnim.

Ezzel mindketten elnémultunk, próbáltunk rájönni, hogyan is kerültünk ide, a semmi közepére egy fűzfa ágai köze. Szerencsére, vagy sajnos nekem könnyű dolgom volt, emlékeimet csak a fáradtság homályosította el, pontosan tudtam, hogy Mrs. West - igen, így kellett hívnom a saját nagynénémet - ezek után tutira haza fog küldeni.

És, hogy mit fogok így csinálni a nyár fennmaradó részében? Fogalmam sem volt. Én mindig az a lány voltam a suliban, akinek nem volt legjobb barátnője, se senki, akit igazán közel engedett magához. Általában mindenkivel beszélgettem, soha sem veszekedtem, a jegyeim átlagosak voltak, egyetlen dolog volt, amiért talán kicsit másnak érezhettem magamat: apámék pénze. Így hát nem lett volna semmilyen programom, amiért megérte volna kirúgatni magam a saját unokatesóimtól.

- Nincs nálad egy Advil? - szólalt meg Cole kisvártatva, még mindig a távoli túlpartot bámulva.

- De, várj, a melltartómban tartom.

- Tényleg? - nézett rám a fiú reménykedve.

- Nem.

Talán mégsem voltunk annyira hasonlóak, mint ahogy tegnap este gondoltam. Talán csak kellett valaki, aki odafigyel rám, ezért mentem bele ebbe a gyerekes kis "szökjünk el együtt" játékba.

Szomorúan - azt hiszem, leginkább magamban csalódtam - kimásztam a fiú öléből egyúttal pedig a fáról levezető, számomra már pofon egyszerű utat is keresni kezdtem.

- Tényleg gyönyörűek a halak.

- Heh? - Cole váratlan kijelentésére egy pillanatra visszafordulok, hogy megnézzem, milyen állatokat emleget, majd hamar rájövök: az egykori vizibicikli romjait tanulmányozza, amelyről tegnap este meséltem neki. A régi jármű teljesen kifakult műanyaga itt ott kikandikált az őt teljesen benövő vízi növények erdejéből, a fölötte békésen úszkáló halak pedig valóban bámulatosak voltak. Ezüst pikkelyeik úgy villogtak, mintha apró diszkógömbök lennének, voltak köztük egészen kicsik és nagyobbacskák is. Árnyékunk halványan rájuk vetült, ezért néhány ebihal azonnal alánktömörült, hogy egy pillanatra elbújhasson a nap elől, és hűsölni tudjon.

- Te... Te emlékszel erre? - kérdeztem megrökönyödve.

- Annyira azért nem voltam benyomva - mosolygott rám Cole fölényesen, majd fél kézzel átkarolt és közelebb húzott magához. Tudtam, hogy nincsenek hátsó szándékai, a tegnap este után már ő sem akarhatott többet köztünk barátságnál, mégis furcsa volt ennyire közel lenni valakihez. - Nézd, ott egy olyan pikkelyes kígyóizé!

Tekintetemmel követtem a fiú kinyújtott karját, amit olyan hirtelen mozdított előre, hogy az alattunk tanyázó halraj és egy magányos béka sértödötten iszkolt arrébb.

- Vizisikló - utaltam a rozoga műanyagváz alól előbújó, kecses lényre, melynek mintázata apró kockákból állt össze. - De jobb lesz, ha most megyünk, össze kell pakolnom, a bácsikámék a legközelebbi repülőjáratra felpakolnak és elküldenek.

Azzal elindultam lefelé, majd párszor megakadva ugyan a fa rücskös, durva kérgében, de ágról-ágra csúszkálva földet értem. Cole mindenféle kecsességet mellőzve próbált utánozni engem, nehogy a kis zátony melletti öbölbe pottyanjon, és sikerült is neki annyira, hogy épségben talajt fogjon.

Némán meneteltünk egymás mellett, nem tudtunk mit mondani a másiknak. Egyszerűen csalódottak és szomorúak voltunk, amiért vissza kell térnünk a mindennapok unalmas valóságába. Illetve nekem unalmas. Cole saját elmondása szerint "csóró" volt, az édesanyja egyedül nevelte, az apja alkoholista volt, a barátai pedig csak lehúzták. A tábort utálta, tehát ott sem értett szót a többiekkel, nyilván azért, mert míg ő támogatással juthatott ide, a többieknek nem volt szüksége ilyesmire. Furcsa, hogy ezek után mégis velem barátkozott össze, akivel aztán mindenben különbözött.

Lassan elértük a tisztást, ahol a tegnapi mulatság zajlott. A dolgos szervezők már ilyenkor, reggel takarítottak, fekete szemeteszsákokkal és gumikesztyűvel járták a part és a padok környékét, ahol rengeteg papír- és műanyagpohár hevert eldobálva a levegőben függő lampionok roncsaival egyetemben. A színpadot is bontani kezdték, a nagy fatákolmányból mostanra már alig maradt valami.

Az émelyítő, texasi hőség arra engedett következtetni, hogy nincs is annyira reggel, mint hittem. Normál esetben talán megijedtem volna, de szerencsére unokatestvéreméknek eszük ágában sem volt a keresésemre idulni. Mindig is én voltam a nagyiék kedvence, ők pedig éltek a lehetőséggel, hogy végre besározhattak a család szemében.

- Akkor ennyi volt? - ragadta meg a csuklómat Cole, mikor elindultam a főút irányába, ahelyett, hogy vele mentem volna a tóparti tábor felé vezető úton.

- Miért, mit kellene tennem?

Magamban imádkoztam, hogy a fiú mondjon valami elfogadható indokot, amiért vele maradhatnék. Ő tényleg megértett engem, ha csak egy este erejéig is. Sosem volt még ilyen jó barátom.

- Azt mondtad elszöksz velem - biggyesztette le szomorúan alsó ajkát.

- Te pedig azt, hogy hajnalra hazaérek - tártam szét a karomat, melyről időközben lehullott óvó keze. Csalódottan elhátráltam, majd végleg hátat fordítottam Cole-nak, hogy felkészüljek szégyenteljes hazavonulásomra egy távol töltött éjszaka és egy darabokra szakadt ruha fényében.