Szökjünk el együtt [SZÜNETEL]

〰Négy〰

N É G Y

▫▪▫▪▫▪▫▪▫▪▫▪▫▪▫

- Szerintem is az lenne a legjobb, ha hazamennél - fonta össze maga előtt vaskos karját John bácsi. Jeges kék tekintetével elítélően méregetett, csak a gazdag, városi csitrit látta bennem, vagy ki tudja, talán a nővérét, akivel annak idején olyan csúnyán összeveszett.

Az egész család körülülte a reggelizőasztalt, és bár a lehető legjelentéktelenebb helyen foglaltam helyet - Lora és a konyhapult között, hogy mindig kéznél legyek, ha kell valami -, mindenki engem bámult. Szégyenlősen lehajtottam a fejem és immáron üres tányéromat bámultam. Amióta itt vagyok, a ház körüli munkáknak és a szegényes étrendnek köszönhetően jó pár kilót leadtam. Persze, nem mintha a West család éheztetett volna, csak szimplán megszóltak, ha többet ettem a kelleténél. Mondjuk akkor is, ha kevesebbet. Igazság szerint mindenképp megszóltak.

- Akkor összepakolok - feleltem.

- Arra semmi szükség, én már megcsináltam, sietned kell, ha el akarod érni a délutáni járatot - mosolygott rám Vanda mesterkélten.
Szinte már meg sem lepődtem a pofátlanság ezen kimagasló szintjén.

- Rendben, akkor bevonatozom a városba - álltam fel idegesen, majd vetettem egy utolsó pillantást Kövér Johnra, ahogy apával hívjuk. A férfi tettetett csalódottsággal méregetett, miközben majd kicsattant a boldogságtól. Azzal, hogy engem ilyen helyzetbe hozott, nyert egy csatát anyával szemben, vagyis bebizonyította a nagyiéknak, mekkora kudarc is vagyok valójában.

Szó nélkül kiléptem a szunyoghálós ajtón, majd az apró vendégház felé siettem. A West család labradorai persze boldogan csaholva követtek, bundájuk vizes volt, ugyanis éppen ekkor léptek ki különbejáratú gyerekmedencéjükből, melyet a borzasztó meleg ellen tettek ki nekik. Már most elviselhetetlen volt a hőség, így megkönnyebbülten tapasztaltam, hogy az otthonomul szolgáló félszobában kellemesen hűs levegő fogadott. Végignéztem összecsomagolt bőröndjeimen, és valahogy ürességet éreztem. Az összes osztálytársam fesztiválokra járt és élete legvadabb nyáriszünetét élte. Én pedig itt voltam a világ végén, hogy egy kisgyerekre vigyázzak, és még innen is elküldtek.

▫▪▫▪▫▪▫▪▫▪▫▪▫▪▫

Ahelyett, hogy az állomásra mentem volna, a tó melletti Owl Camp felé vettem az irányt. Kizárt dolog, hogy úgy menjek el, hogy nem köszönök el Cole-tól, megérdemel ennyit, ráadásul nekem is hiányozni fog, ha már egyszer soha többe nem találkozunk.

A tábor bejáratát képező hatalmas, fábol épített boltíven kopott tábla függött, mely egykor egy nagyon félelmetes baglyot és az intézmény nevét hírdette. Mostanra már csak egy festékfoltos deszka volt, ami bármikor valaki fejére eshetett.
A boltív mögött egy fák közt elvesző földút vezetett, azon túl pedig apró faházak sorakoztak. Fiatalok hangja ütötte meg a fülemet, velem egykorú lányok és fiúk, a táborozók biztosan most végeztek reggelivel, pont a legnagyobb nyüzsgés időszakában érkeztem. Egy pillanatra elbizonytalanodtam, hogy biztosan megéri-e ez nekem, de végül arra jutottam, hogy ha már itt vagyok, nem fogok megfutamodni.

Ez kínos lesz.

Erőt vettem magamon és hatalmas, gurulós bőröndömet magam után húzva, beléptem az Owl Camp kapuján.

Mire elértem a kis faházakat, a tornácokon üldögélő táborozók már régen felfigyeltek rám, de eleinte nem éreztem magam kínosan, mert tudtam, hogy kivételesen egész jól nézek ki. Egy nagyon rövid, fehér shortot és egy fekete ujjatlant viseltem, színátmenetes pilótanapszemüveggel, és annyi sminkkel, amennyit csak nem szégyelltem. Úgy akartam elhagyni a West család rémulmát, hogy közben demonstrálom a városi csitriség előnyeit, mint például a stílusérzék.

Most, a tűző napsütésben és a közel negyven fokos melegben viszont mégsem tűnt olyan jó ötletnek az alapozó és a hozzá tartozó kontúrozás, valamit lefolyó szemöldökömet sem szerettem volna a szemhéjamon viszont látni.

Mentem pár métert, teljesen tanácstalan voltam, mert Cole-t sehol sem láttam. Persze nem is számítottam rá, hogy megpillantom az ilyen egyszerű pórnépek körében. Szívből utált táborozni, ráadásul gyanítottam, hogy itt senki sem hitte szegénynek, humorából és magabiztosságából kiindulva pedig egyértelműen a "menő srácok"-at kellett megtalálnom, ha őt kerestem.

Egyszer csak kivágódott az egyik faház szunyoghálós ajtaja és egy sporttáska repült ki rajta. A csomag nagyot csattant a recsegő tornácon, gazdája pedig röhögve követte, miközben egy magas, szőke sráccal fogott kezet. Azonnal megtorpantam, a többi táborozó tekintete is átvándorolt rólam a hangosan búcsúzkodó párosra, akik mögött egyre több szépfiú jelent meg és növelte a hangzavart.

Türelmesen vártam, hogy a sporttáska tulajdonosa végre észrevegyen, ami pár másodperc múlva be is következett.

- Deana? - kérdezte Cole meglepetten, miközben újra mindenki rám figyelt. Napszemüvegemet a fejem tetejére toltam, majd idétlenül intettem, ez azonban nem volt jó ötlet, ugyanis abban a két pillanatban, amíg nem fogtam, gurulós bőröndöm majdnem eldőlt. - Képzeld, kidobtak. - tárta szét a fiú mindkét karját, miközben a körülötte állók barátjuk vállát csapkodva röhögni kezdtek.

- Engem is, megyek haza Jerseybe, gondoltam elköszönök. - A közönség hangos húúúzásba kezdett, mire grimaszolnom kellett, mert a fák lombjain átsütő nap majd kiégette a szememet. - Akkor szia! - intettem kínosan, majd megfordultam, de minden irányból csodálkozó, vagy éppen kuncogó lányok álltak körbe. Úgy éreztem magam, mintha egy eltévedt légy lennék a darázsfészekben, így minél hamarabb menekülni akartam.

- Várjál már asszony - szaladt utánam röhögve Cole, nem törődve a minket figyelő táborozók tucatjaival. Sporttáskáját vállára vetve zárkózott fel mellém, majd utat törve magának a tömegben, velem együtt a kijárat felé indult.

- Mi a francot csinálsz? - kérdeztem mosolyogva. Egyre csak az járt a fejemben, hogy nem hiszem el, amit értem tesz.

Nem röhög ki, amiért ilyen béna vagyok, hanem velem együtt égeti magát. Talán velem ellentétben Cole tényleg nem egy átlagos fiú, talán félreismertem és nem a látszat a mindene.

- Ezt kérdezhetném én is, de úriember vagyok, ezért nem teszem.

- Na gyere, te, úriember! - Azzal játékosan belekaroltam, mintha csak bálozni mentünk volna.

- Császtok, lúzerek! - ordította még hátra a fiú az idétlen, baglyos kapuból, miközben egy hirtelen támadt széllökés felkavarta az úton tengődő homokot, és azzal, hogy körbetáncolt minket, hatásos kilépőt kölcsönzött nekünk.

▫▪▫▪▫▪▫▪▫▪▫▪▫▪▫

Sziasztok!

Nem tudom, hányan olvassák a történetet (valószínűleg nem sokan) de kisebb változtatásokat eszközöltem rajta, magyarul kis kockákat raktam a fejezet elejére.
Új borító is lesz, igyekszem kicsit szépítgetni a történetet, mert eléggé bánt, hogy ennyire nem tetszik senkinek...
Mit változtassak rajta?😕

xoxo, betűlány