Csak úgy leírom...

Emlékek gyerekkoromból

Valahol, emlékeink legmélyén, ott pislákol bennünk egy elfeledett békés, boldog világ. Nem volt fent és lent, csak meleg zsongásban való lebegés, nem volt más csak a körülölelő bársonyos puhaság, a biztonság és a távolról jövő, de mindig megnyugvást adó természetes létezés. Emlékek apró kis buborékai pattannak ki, egy rózsaszín rácsos ágy a szülői szoba oldalában, az édesanyai érintés gyengédsége. Csak egy villanásnyi kép: ahogy ő az asztalnál állva a karjában tart és etet, paprikáskrumplival. S egy még korábbi: ülök egy támlás szánkóban, alaposan bebugyolálva mindenféle meleg holmiba, ölemben egy ablakkeret, aminek kitört az üvege. Spárga a szánkó elejére kötve, amit két fiú, egy olyan kilenc éves forma és a tizenhárom hónappal fiatalabb öccse húz, felfele a dombon. Ők a bátyáim. Édesapánk nincs itthon, nekik, nekünk kell az ablakot üvegeshez vinnünk...

Gondoltam, leírom...

Gondoltam leírom...

A gondolat akkor jött, amikor valami apropó kapcsán elmeséltem családi anekdotáink egyikét cseperedő gyermekeimnek. Miután túl voltunk a történeten már el is feledtem, s sokáig feledésbe merült a terv. Munkám révén sok idő töltök autót vezetve, s ilyenkor - csak férfi aggyal rendelkező társaimhoz hasonlóan -, semmire sem gondolok, csak hagyom, hogy fusson alattam az út.

Egy nap azonban ismét bekattant a dolog és akkor már meg is fogalmaztam magamnak az ideológiát. Családom igazi öreg mesemondói sajnos jórészt már nincsenek köztünk, az ő történeteik már végleg elvesztek. Senki nem gondolt közülük arra, hogy ha ők nem adják tovább, ha nem rögzítik ezeket, akkor, ahogy ők eltűnnek a földről, eltűnik velük együtt a sok-sok vidám, tanulságos, vagy csak éppen szórakoztató történet is.

Mint családunk most már legidősebb generációjának egyik tagja, élve a számítástechnika adta lehetőséggel, így szép sorban, persze inkább, ahogy éppen eszembe jutnak, megörökítem ezeket az anekdotákat.

Menet közben jutott eszembe még az, ha a többieket, akik még tudják ezeket a meséket és köztünk vannak, megkérem, vessék ők is „papírra" azt, amit arra érdemesnek tartanak.

Először csak ömlesztve, aztán, majd ha lesz rá idő sorba rendezve, letisztázva, Ha majd valaki a családból elolvassa, legyen kis (görbe?) tükör a kezében azokról az emberekről, akik előttünk éltek és akiknek létezésünket köszönhetjük.

Széles nagy család volt a miénk. Sok nagynénivel, nagybácsival, unokatestvérekkel és ángyikákkal, rokonokkal, nagyszülőkkel, és olyanokkal akiknek a rkonsági fokát meg sem próbálom meghatározni, s akiknek a jelenléte gyermekkoromban olyan természetes volt. Aztán lassan elkezdtek fogyni mellőlem szeretteim, hol innen, hol onnan tűnt el egy-egy alak, egy-egy mesemondó. Most, hogy körülnézek, szinte alig van már aki ismeri ezeket a történeteket.

Kérem a nyájas olvasót, aki akár nem a családom tagja, fogadja nagy szeretettel és mélységes alázattal, ami a múltból érkezett. Nem miattam, vagy értem, én csak a közvetítő vagyok.

 S mivel ez egy elektronikus könyv, kérem őket, ha arra érdemes történettel találkoznak, mely családunkhoz köthető, végezzék el a saját krónikaíró feladatukat, bővítve ezt a szöveget.