Háborúzva szeretni

1. fejezet

A nap fényárban úsztatta a vidéket, így köszöntötte a természet szeptember első napjait. A csendes szél pár fokkal lehűtötte a levegőt, kellemes idővel szolgálva minden kivágyónak. Valahol távol a nagyvárosok forgalmától, a szennyezett levegőtől, a madarak élénken csiripeltek az erdei fák lombkoronái között, kisebb vadállatok járták utuk élelem után kutatva. Azonban az egyik ösvényt, megérezve az idegent, inkább elkerülték. Jártuk után friss patanyomokat hagytak a tegnapi esőtől még nedves földúton, mintha jelezni akarnának az egész világnak, ők erre jártak. De a sáros út veszélyes is lehet nekik, ezt a lovas is megtapasztalhatta most. Lova lába megcsúszott, ezért ügetésből is visszafogta a hófehér állatot lépésbe.

- Jól van, Snowy, menjünk haza. Majd ha jobb lesz az út, ígérem, egy hosszabb túrára is kijövünk – veregette meg az öreg ló nyakát, majd a legközelebbi elágazásnál jobbra tértek. A herélt, mintha értette volna szeretett gazdája szavait, válaszul horkantott egyet, aztán ismét az útra koncentrált. A fiatal lány – akit akár nyugodtan nevezhetnénk érett nőnek is – féltette legkedvesebb lovát, aki már rég nem tartozott a fiatal kategóriába. Húszas éveit taposta, de még mindig feltétel nélkül teljesítette gazdája kéréseit, szívesen viselte őt a hátán, akár a világ végére is elvitte volna, ha azt parancsolja neki. A nő is vele élvezte legjobban a lovaglásokat, ilyenkor minden gondja elszállt, amiből megvolt neki elég, teljesen megnyugodott olykor háborgó lelke. Ebben a pillanatban is ugyanezt érezte. Teljesen ellazult a nyeregben, mosolygó arcát a fölötte összehúzódó lombkoronák felé fordította. Lehunyt szemmel elképzelt egy tökéletes világot, ahol nincsenek viszályok, harcok, csakis a béke és a szeretet uralkodik. Ahol a vagyon nem számít, csak az ember szívében rejtőző értékek. Azonban még a képzeletében sem hagyták, hogy élvezze a másvilágot, feleszmélésének oka pedig nem volt más, mint Snowy. Felkapta a fejét, s hegyezve fülét figyelt egyenesen előre.

- Mi az, nagyfiú? - suttogta maga elé a lány, de pár pillanat múlva ő is megláthatta, amit az állat jóval előtte megérzett. Egy kis csoport lovas közeledett az ellenkező irányból, körülbelül hatan, nyolcan lehettek. A csapatot egy fiatal férfi vezette heves természetű fekete csődöre hátán, mögötte pedig fiatalabb, még tanuló lányok lovagoltak.

- Most már nem tudunk megfordulni, igaz, pajti? - suttogta lemondóan lovának, majd felvéve pókerarcát kifejezéstelen tekintettel állta a férfi fölényes pillantását. Jeges, kék íriszei éles kontrasztban álltak éjfekete hajával, amit a szél az úton rendesen összekócolt, de még ez sem ronthatta el a képet. Helyes arcvonásai, magas, atletikus, edzett alkata megalapozta sármát, aminek nem egy nő csapdájába esett már. Ahogy egyre közelebb értek egymáshoz, a lányból úgy illant el a béke. A férfi csak gunyoros félmosolyra húzta száját, majd megállította a mént a fehér állat mellett.

- Nocsak, Miss Morgan – szólította meg bársonyos hangján a nőt. - Ennyi szabadideje lenne, hogy egyedül lovagolgat?

Ezt mindannyiszor az orra alá dörgölte, ahányszor csak találkoztak. A két lovasfarm évek óta harcban állt egymással; míg a Wilson család versenyistállójában állandóan hemzsegtek a látogatók, Morganék csak örültek, hogy fenn tudják tartani a ranchot.

- Nálunk legalább nem robotokként kezelik a lovakat – állta a férfi gúnyos pillantását, mire a tinilányok halk kuncogásba kezdtek.

- Katie, Katie, Katie – csóválta a fejét rosszallóan. - Mikor érted meg, hogy ki kell használni a XXI. század adta lehetőségeket?

- Úgy nem, ahogy ti teszitek – sziszegte indulatosan a nő. - Ha megbocsátasz, haza kell mennem.

Azzal ügetésre ösztökélte az idős heréltet, de még hallotta a férfi utolsó szavait: