Miért Pont Te ?

~11.rész~

*Pár hónap múlva*
Ment az élet tovább,nekem egy jó két hónapig nehezen.

A tesomnak lelkiismeret furdalása volt,hogy nem tudott segíteni.

Rose mindig mellettem volt,nem akart egyedül hagyni,így sokszor Andrewal és vele mentem,mert hívtak. Ők nagyon boldogak voltak. Nem akartam elrontani semmit ami köztük van így keztem elutasítani hívásukat. Nem haragudtak meg.

Apámmal kibékültem,de ritkán beszéltünk, ez nem is zavart annyira.

Új hír az volt,hogy a szüleim nemsokára elutaztak Londonba. Ami engem nem zavart,de hiányozni fognak,persze nem örökre mentek el.

*Hétfő reggel*

Felkeltem nem voltam fáradt de semmi kedvem sem volt. A fürdőbe mentem fogat mostam és megmosakodtam. Elrendeztem magam és amikor a nadrágom zsebébe nyúltam egy kisebb képet vettem ki.. Kifojtak a könnyeim.

Rose készítette a képet,amikor a parton voltunk. Hiányzott Blake és ez nagyon fájt.
Letöröltem a könnyeim és kimentem a szobámból, a képet magammal vittem.

-Mi van a kezedben? *kérdezte Andrew kiváncsian*
Megmutattam neki és látta,hogy könnyezik a szemem.

*Andrew szemszöge*
●Annyira fájt nekem,hogy a tesomat nem boldogan látom,hogy az valami hihetetlen. Mérges voltam mert semmit sem tehettem.

Magához ölelt,annyira szórított.
-Minden jó lesz Bella,megigérem. *mondta*
-Semmi sem lesz jó, Andrew,semmi. *nyögtem ki nagy nehezen.

●Iskolába a képet a szekrényem belsejére ragasztottam legalább egy emlék maradjon meg.

●Felmentem az osztályba,matekom volt. Figyelni sem figyeltem,annyira nem érdekelt a kurva matek, nem tudtam koncentrálni.

*Szünetben*
Rose nagyon gyorsan szaladt felém,rámszökött és levert.
-Te bolond liba *annyira kacagtam,hogy nem bírtam és azt sem tudtam miért tette*
-Mutatnom kell neked valamit,kincsem.
*kincsem? Komolyan? Anyum szólít így. Kacagtam*

Az ebédlő terembe vitt ahol csak zene ment és az emberek ettek. Mindenki rám nézett nem tudtam miért. Andrew állt és kinyitotta az ajtót.

Amikor megláttam Blaket az ajtóban leragadtam, nem tudtam mozdulni még egy lépést sem. Egy óriási nagy csokor virág volt a kezében.. rózsa..bordó rózsa *a kedvencem*.
Sírtam , felé szaladtam, ő meg felém.

Annyira magához szorított.
-Bella annyira sajnálom amit tettem kérlek ne haragudj rám.. bepánikoltam,hogy elveszítelek.. Bella.
-Blake... semmi baj.
Csokoloztunk. Mindenki visított,tapsolt s nekünk örvendett.
Ez volt a legszebb nap az életemből.
Tudtam, éreztem,hogy szeretem és ez kölcsönös.