Démon a házban (S. M)

9.rész

Másnap elvittem a rajzomat. Bíztam benne hogy jó lesz. De a tanár annyit mondott, hogy nem lett rossz. Köszönöm tényleg, ennél jobbat nem is mondhatott volna. Utálom azt hogy elhiszem hogy tényleg jó lett, és utána mond valamit amitől újra fosul érezhetem magam. Nagyon jó.

Hazaérek és látom, hogy Shawn megint az ágyamon fekszik.

- Ennyire jó az ágyam? - kérdezem tőle, miközben lerakom a cuccomat.

- Igen. - mondja nevetve.

Oda megyek hozzá és leülök mellé.

- Na? Mit mondott a tanár? - kérdezi.

- Hát...-nevetek fel kínosan. - azt mondta hogy nem lett rossz, és hármast kaptam. -

- Mi? HÁRMAST? Ez hülye. -mondja idegesen.

- Látom idegesek vagyunk ma. - nevetve mondtam neki.

Komoly arccal néz rám. Aztán hirtelen fekve találom magam, és magam mellé szorítja a kezeimet, fölém hajol és féloldalasan elmosolyodik. - Látom eléggé meglepődtünk. - mondja szórakozottan. Elképedve nézek rá, és fogalmam sincs hogy mit tegyek. Vadul dobog a szívem. Arcunkat csak pár centi választja el, amikor leszáll rólam, és elengedi a kezeimet. Vissza ül az ágyamra. Én meg ülő helyzetbe tornászom magam. Ahol megérintette a kezem most furcsán bizsereg. Ijesztő a közelsége, de mégis vágyom rá. Nem értem.

- Ez..meg mi volt? - nyögöm ki végül. Érzem hogy még most is vörös az arcom.

- Nagyon vicces fejet vágtál. - mondja nevetve. Haha nagyon vicces volt.. De ha belegondolok, hogy milyen közel volt akaratlanul is zavarba jövök.

- Volt ám egy megállapodásunk. - emlékeztetem rá. Ugyan is azt mondta, ha jó munkát végzek akkor elmondja hogy hány éves.

- Már vártam hogy mikor fogod felhozni. - mondja nagyot sóhajtva.

- Na? - kérdezem türelmetlenül.

- Nos, démon vagyok. Jó pár évtizedet megéltem már. Maradjunk annyiban, hogy száz év felett járok már. - mondja elgondolkozva.

Száz év? Egyáltalán nem látszik rajta, kicsit meghökkentem e szavak hallatán.

- Hogy érted? - kérdezem tőle.

- Nagyon sok dolgot láttam már..az emberek szendvedését, amit vagy maguk, vagy amit én okoztam nekik. - mondja semmit mondó arccal. Szeme még mindig vérvörösen csillog.

Nem tudom eldönteni hogy bántja-e azt, amit tett az emberekkel. Vagy sem. Bár fogalmam sincs hogy mit tett velük.

- Milyen szenvedést okoztál nekik? - kérdeztem félénken. Végül összeszedtem a bátorságom és megkérdeztem tőle.

Szemembe néz, és látom rajta hogy azon gondolkozik hogy elmondja-e vagy sem.

- Az emberek annyira kiborítóak, rengeteg felesleges fájdalmat okoznak saját maguknak. Régebben nekem az volt a feladatom, hogy durva dolgokra sarkaljam őket.Például hogy saját magukat bántsák, illetve az öngyilkosságra. Leginkább az undorító emberekkel tettem ezt, akik másokat bántottak. - mondja komoly tekintettel.

Tehát több embert hajszolt az öngyilkosságba? De még ha rossz emberekkel tette is... Egyszerűen nem tudnám róla ezt elképzelni.

- De miért? - kérdezem tőle halkan.

- Mert ez volt a feladatom.- válaszolja egyszerűen.

- Óh...- erre csak ezt tudtam mondani.

- De ez már régen volt, most már egyáltalán nem teszek ilyet. -mondja.

Erre csak halványan elmosolyodok.

- Na de lenne egy kérésem. - mondja féloldalas mosollyal.

- Mi lenne az? - kérdezem tőle.

- Lekéne jönnöd velem a pincébe. - mondja nevetve.

Már megint egy koszos undorító helyre akar elrángatni. De inkább padlás mint a pince.

Látja hogy vívódók ezen. - Naaa gyere már. - mondja könyörögve.

- Jól van...- mondom neki morogva.

Kiementünk az udvarra a ház mögé. Kinyitottuk az ajtót. Egy hosszú lépcső vezet a sötétségbe. Biztos akarom én ezt?