A Never look back egy Kis Virág nevű lányról szól, aki egyetemi tanuló Budapesten. Koreai, illetve japán nyelvet tanul. Imádja a távol-keleti kultúrát és minden vágya, hogy egyszer találkozzon kedvenc bandájával, a BTS-szel. Bár alapjáraton véve egy...
A francba! Most mit csináljak? Talán még elfuthatok, lehet, hogy nem vennék észre. Miket beszélek? Hisz mindenki engem bámul! A kisember érdeklődve néz rám. Nincs mit tenni, teszem a kötelességem. Meghajolok, majd visszaköszönök. A körülöttem lévők, úgy néznek rám, mintha valami látványosság lennék. Nem tudom eltakarni a zavaromat. Tuti tiszta vörös a fejem. A bandára rá sem merek nézni, de érzem, hogy az ő tekintetük is rajtam van. A kínos csendet én töröm meg remegő hangommal.
- A nevem Kis Virág. – mutatkozok be koreaiul – Az egyetem küldött, hogy segítsem magukat az itt létük alatt. - A kis ember elmosolyodott, majd megszólalt.
- Nagyon örvendek. A nevem Lee Woo Jin. Igazán örülök, hogy olyas valakit küldtek, aki beszél koreaiul. Az angol nem az erősségünk. –nevet. Egy percre elbambulok, majd én is felröhögök hangosan. Egy kicsit hirtelen jöhetett a reakcióm, mert ez előttem lévők eléggé megijedtek. Kivéve az egyik maszkos fiút, aki látszólag jól szórakozott. Ránéztem és ugyanazt a fekete szempárt láttam, mint 5 perccel ezelőtt. Gyorsan elkaptam a fejem, és újból az apró férfihez szóltam.
- Nos, talán akkor mehetnénk is a hotelbe, biztosan kimerültek a hosszú utazástól.
- Így van. Ideje indulnunk.
- Kérem, kövessenek. – mondtam a lehető legudvariasabban.
A csapat elindult velem az élen. Egy kissé ideges voltam. Úgy éreztem minden szempár engem bámul így inkább nem néztem hátra. A két furgon már kint várt minket. A stylistok és testőrök az egyik furgonba, a fiúk, a kisember és én a másik furgonba ültünk. Én ültem a sofőr mellett. Miután láttam, hogy mindenki kényelmesen elhelyezkedett, szóltam neki, hogy indíthat. A gépjármű lassan és óvatosan haladt, végtére is sztárokat szállít. Néma csend telepedett ránk, csak a szuszogások és kisebb vészkelődések törték meg azt. Mindeközben én egyre kényelmetlenebbül éreztem magam. Erőt vett rajtam a nyugtalanság. Sosem hittem volna, hogy ilyen közel leszek egyszer a BTS-hez. Az ujjaimat tördeltem és a számat harapdáltam. Egyre jobban fájt a hasam. Jaj ne, megint kezdődik. Próbáltam mélyeket lélegezni, de csak nyugtalanabb lettem. Kezem elkezdett remegni és úgy éreztem ki kell ugranom az autóból. Erős késztetést éreztem rá, hogy meg is tegyem. Ilyen helyzetekben általában a friss levegőn tartózkodom. Friss levegő...Szélsebesen húztam le az ablakot, mintha csak az életem múlna rajta. A tavaszi szél jólesően csapódott neki az arcomnak. Becsuktam a szemem és élveztem a hideg levegő nyugtató hatását. Pár perc elteltével felnéztem és mint két fekete gyöngyszem, úgy csillogott rám a visszapillantóból tükröződő fiú szeme .Ám most nem láttam benne örömet. Mintha aggodalom lett volna a tekintetében. De valahogy megnyugtatott. Talán mert jólesett, hogy valaki aggódik értem, nem tudom. Lehet, hogy csak bemesélem magam. Lehet, hogy nem is engem néz. Akárhogy is, elvesztem azokban a szemekben. Percek teltek el így vagy órák? Nem tudtam, nem is érdekelt. A kezem már nem remegett és egyenletesebben lélegeztem. Úgy éreztem örökké tudnám bámulni azt a szempárt. Ám ez nem tarthatott örökké. Egy mély hang zökkentett ki gondolataimból.
- Jól van?? Teljesen sápadt az arca! – meghallva Lee Woo Jin hangját hirtelen elkaptam a tekintetem a tükörről. –Talán nem bírja az utazást??
-Nos, néha rosszul érzem magam- mondtam nagy levegőt véve.
- Álljunk meg? – kérdezte aggódóan.
- Nem. – fordultam hátra, mire minden szem rám nézett. - ...Nem szükséges. Már... jobban vagyok.
Most először néztem rá a 7 fiúra, akiknek a szemében egyfajta aggodalom tükröződött. Nem is olyan félelmetesek. Elmosolyodtam butaságomon, mire ők mind visszamosolyogtak rám. Azoktól a mosolytól, még ha maszk alatt is voltak, persze megint csak zavarba jöttem. Álcázásképpen a hajam mögé bújtam és gyorsan el akartam terelni a figyelmet, így a kisemberhez fordultam.
- Elnézést, még meg sem kérdeztem, hogy szólíthatom?
- Oh. – nevetett fel – Nyugodtan szólíts csak Lee-nek. Ő, ugye nem gond, ha tegezlek? Elég fiatalnak tűnsz.
- Ugyan dehogy! – mondtam mosolyogva.
- És, mi hogy szólíthatunk?
- Nyugodtan szólíthatnak a keresztnevem, Virágnak.
Elismételte párszor a nevem, majd az út hátralevő részében mindenki hallgatásba borult. Időnként még belenéztem a visszapillantó tükörbe, kutatva a két gyöngyszem után, melyek újra és újra szemhéj lecsukva pihentek. A kimerült utasok lassanként lehunyták szemeiket és kényelmesen, itt-ott egymás vállára dőlve aludtak el. Egy kicsit megkönnyebbültem ettől a kis csevegéstől. Bár még mindig nehéz volt belegondolni, hogy a hátam mögött a kedvenc bandám alussza álmát.
Ops! Esta imagem não segue nossas diretrizes de conteúdo. Para continuar a publicação, tente removê-la ou carregar outra.
