Fel sem tudtam fogni mit mondott. Azt hittem majd megint magamra hagynak, még ha csak egy időre is. De nem, ők nem teszik meg velem ezt. Tudják hogy bármennyire is titkolom, szükségem van rájuk. Szükségem van arra, hogy valaki ott legyen mellettem, hogy valaki vigyázzon rám, hogy ne legyek többé egyedül. ez a valaki pedig ők. Az én bukott angyalaim. Bár lehet én vagyok köztük aki ezt a szerepet betölti, ők pedig a megmentőim.
Viszont, hogy mitől is mentettek meg valójában? Erre a válasz pedig az: Saját magamtól!
Önmagamtól mentettek meg akkor mikor Andy nem hagyott ott az utcán, mikor Jinxx ha látta fáj valami rögtön jött, és szinte legjobb barátnő módjára ült mellettem, hallgatva a bánatom, és mint egy anya próbált tanácsot adni. Amikor Ash minden energiáját felhasználva szórakoztatott, és mindent bevetve csalt mosolyt az arcomra. Jake, és Cc pedig fáradságot nem ismerve követtek mindenhová mint egy testőr, akár éjjel, akár nappal. Ha ők nem lennének, magával ragadott volna a sötétség, a magányba menekültem volna, elzárkóztam volna mindentől, és szép lassan.. megöltem volna magam..
Néha fáj kimondani az igazságot, de az én esetemen az előbb leírtak lett volna a fájdalmas való.
Ettől függetlenül, ugyan úgy távolságtartó vagyok, és nem tudok megbízni még mindig senkiben. Hiába is tudom legbelül, ők nem bántanának, nem hagynának magamra, és csak jót akarnak, nem tudom a közelembe engedni őket. Bunkó vagyok, távolságtartó, és makacs. Mindig is ilyen voltam. De úgy érzem megvan rá az okom.
Néha elgondolkozom a régebbi életemen. Ahol mindig én voltam az aranyos, ártatlan kislány. A szülők szeme fénye. De ez csak az álca volt. Egy álarc, ami a körém épített fal része volt. Mikor emberek között voltam, ez a bizonyos fal, állt, viszont mikor végre egyedül voltam, a szobámba, leomlott. Olyankor lett az angyalkából egy pusztító démon. A habos -babos rózsaszín ruhát át vette a fekete, a zene rockba váltott. Ekkor jöttek a képbe a Black Veil Brides. Ők voltak akik megnyugtattak, a zenéjükre tudtam magam kitombolni, ebben találtam meg önmagam. A szüleim nem értékelték túlzottan a stílusom. Nem tetszett nekik a "lázadó, emo".
Úgy látszik már akkor a srácok voltak egyedül azok akik mellettem voltak. Még ha ők erről nem is tudtak.
Azonban visszatérve a jelenbe. Még mindig nem tudom felfogni, hogy magukkal visznek. Csak nézem ahogy szájuk formázza a nekem szánt szavakat, viszont az agyam már nem fogja fel mit mondanak. Ledöbbentem. Ez nem kifejezés. Lesokkoltam.
Mire magamhoz tértem, csak annyit tudtam kinyögni,: " Miért?"
-Megígértük, hogy mi sosem hagyunk magadra, ezért most sem!-válaszolták majdnem egyszerre, mintha csak valami betanult szöveg lenne.
Nem hazudtak, ők tényleg nem hagynak magamra..vagy csak most, és majd mikor megunnak elhagynak? Nem akarok egy rongybaba lenni akit csak úgy az emberek kedvükre irányítanak, és ha már nem kell nekem csak úgy megszabadulnak tőle, eldobják? Nem akarok holmi játékszer lenni. Biztosra azonban nem tudok menni. Ez a legrosszabb az egészben. Alapból bizalmatlan vagyok mindenkivel szemben, és ez sem javít a helyzeten.
-Rendben..- feleltem.
