Fény vagyok az éjszakában

Bevezető

Budapesten, pontosabban a Deák téren megszokott a látvány. Az unalmas belvárosi házak ugyanott állnak, ahol minden egyes nap már hosszú évtizedek óta. A villamosok talánmegváltoztak, ahogyan az autók is karcsúsodtak, az évek során megszabadultak az őket vontató lovaktól, később gőzzel hajtott szerkezeteiket is benzines motorra cserélték. Különben minden ugyanolyan.
Az emberek gondterhelten haladnak át a téren, és nem figyelnek semmire sem. Csak a szokásos gondok járnak a fejükben. Hogy lesz-e elég pénzük a hónap végéig, vagy beérnek-e a munkába. Az emberek hadában csak néha néha tűnik fel egy egy különc ember.
Pár fiatal, lévén hogy iskolások, és éppen nyáriszünet van, vidáman és hangosan lófrálanak a parkban, mint minden egyes nap. Az egyik, egy szőke hajú lány abbahagyja a nevetést, és összeráncolt tekintettel néz egy pontra. A többek is észreveszik ezt.
-Mi a gond Hanna?-kérdi a barna hajú barátnője. Hanna lassú mozdulattal hátradobja szőke tincseit mielőtt válaszolna.
-Azt a két lámpaoszlop eddig nem volt ott-mutat a Deák tér közepén lévő különös oszlopra.
-Ugyan már, azok mindig is ott voltak-nevet fel az egyik fiú, mire Hanna egy szúrós pillantással jutalmazza.
-Mondom hogy nem volt eddig ott. Minden nap itt ülünk, és...
Nem tudja befejezni a mondatot, mert félbeszakítja a társai hangos nevetése. Még órákig cukkolják a lányt ezzel.
Azonban a lánynak igaza volt. Az a két különös lámpaoszlop valóban nem állt eddig a Deák tér közepén.
Ahogy megy le a Nap, szép sorjában kapcsolja be az áramszolgáltató autómatikus rendszere a közvilágítást, aminek következményeképp éjszaka is fényárban úszik egész Budapest.
Minden lámpa ég, kivéve azt a kettőt, ami a Deák tér közepén áll. Mikor a Nap utolsó kósza sugara is eltűnik az égről, különös dolgok történik. A mesterséges fény alatt először csak két árnyék, majd két alak kép ki a villanyoszlopokból, amik el is tűnnek.
A két különös alak szép komótosan testet ölt. Először inkább tűnnek délibábnak, majd szellemnek. Viszont ahogy telnek a percek felveszik az emberekre oly jellemző alakot. Azonban még így is kitűnnek az emberek közül kinézetükkel.
Az egyik alak nagytermetű, széles vállú, mégis fürge férfivá formálódik, arca a tökéletes mediterrán ideált tükrözi. Tekintetében izgatott fény villan, mintha folyamatosan csak a szórakozáson járna az esze, fehéralapon virágmintás inge és rojtos szélű halásznadrágja elüt olajbarna bőrétől.
A másik egy középmagas fiatal férfi. Hófehér haja majdnem olyan árnyalatú, mint sápadt, a mesterséges fényben szinte sárgának ható bőre. Vörös szemei éberen, szinte már uralkodóian csillognak. Orosz nemesi ruhája az ezerhétszázas éveket idézi, míg társáé inkább a hippikorszakot.

A két egykori lámpa tehát egy biccentéssel üdvözli egymást, majd elvegyül a gyanútlanul sétálgató emberek között. A város fényei épp elegendő homályt hagynak a hozzájuk hasonló szellemeknek, hogy ha kell, elrejtőzhessenek benne, Lorenzó és Szergej azonban sosem szeretett a háttérből figyelni. Most sem haboznak sokáig, belevágnak az éjszakába, kedvenc sarki szórakozóhelyükön kezdve a mulatást. A pultosok mind rég ismerik őket, hisz ruhájuk már azelőtt mindenkiben furcsa érzéseket kelt, hogy az arcukat megpillantanák.

Hanna az egyik sarokba tolt asztalnál gubbaszt, telefonját látványosan nyomogatva próbálja azt a benyomást kelteni, hogy éppen lázasan beszélget valakivel, miközben csak a képernyőzárat oldja fel és zárja le újból. Nem szeret szórakozni járni, az alkohol ízétől pedig egyenesen rosszul van, ezért szép csendben várja, hogy legjobb barátnője, Irén visszatérjen italszerző körútjáról.

Mikor egy pillanatra felnéz, hogy ellenőrizze a terepet, azonban észrevesz valakiket. Egy barna bőrű és egy egészen tejfehér árnyalatokkal megáldott fiú tülekedik át a tömegen, hogy a mellette álló vendégek sokaságában teljesen eltűnő bárpulthoz lépjen. Hannának furcsa érzése támad. Mintha látta volna már őket valahol, pedig a páros feltűnő megjelenése után tudja, hogy arra élesebben is emlékezne.

- Hanna? - ébreszti fel barátnője a révületből.

- Mi van már? - kérdezi nyugtalanul, szemét egy pillanatra sem levéve a sötéthajú fiú hátáról. Mintha megérezné, hogy figyelik, a srác ekkor megfordul, és tekintete egyenesen Hannáéba fúródik. A lány zavartan pislog egyet, majd barátnője felé fordulva próbálja elfeledni ezt a furcsa deja vu érzést.

- Szereztem nekünk italt!

Hanna undorodó arckifejezéssel mustrálja a kétes eredetű, alkoholszagot árasztó löttyöt, amit a pillanatokkal ezelőtt a kezébe nyomott pohárban talál.

- Én ezt nem iszom meg. - Azzal még egyszer utoljára a bárpult irányába néz, hogy lássa, merre tűnik el a két titokzatos idegen, azok viszont legnagyobb meglepetésére egyenesen felé tartanak.