Hiába... Hiába kiabáltam, morogtam veled te akkor is egy zavart mosollyal válaszoltál, s nekem akaratlanul is mosolyra húzódtak ajkaim. Mikor megvakartad a tarkód, s ideges mosolyod rám villantottad, hevesebben kezdett verni a szívem, mintha egy kis madár röpködne mellkasomban.
Láttam, ahogy elhatalmasodik rajtad a bűntudat, de nem igazán szeretted volna ,ha tudunk róla, így csak későn vettem észre.
Mikor megtörten léptél újra a világra, egy őrült démon kezei közül, s egy másiké közé kerültél. Azt hittem meghalok a fájdalomtól, amit akkor láttam, mikor Ayatoval elindultál. És az a fájdalom még a mai napig hasogat. Fáj. Éget. Kínoz. És nem a kaguném lüktető hiányossága volt az oka. A lelkemben hangos csörömpöléssel tört össze valami, amit bizalomnak, remélt szerelemnek hívnak. És csak ott hagytál a hóesésben. Megfagytam belülről.
Innentől csak a düh vezérelt, nem mutattam meg igazi valómat. Feladtam lényegében az életet. Néha a fülemben csengett az akkori mondat, amit az őrült ghoul-nyomozó halálakor mondtam:
-Úgy gondolom azért, mert élni akarunk. Talán valami baj van vele? Nekünk mindnyájunknak életet adtak és felneveltek... Ha az egyetlen dolog amit megtudsz enni az az ember, akkor azt eszed, nem? Hogy élhetünk egy ilyen testtel? Hogy...?!
A válasz: Mert minden érzelmet hamarosan kiírt belőlünk az élet mocska.
A vén fasz miért nem ölt meg akkor? Miért kellett ez az egész?!
Mégis, mikor eljöttél ˝beszélni˝ velem, akkor valami újra elpattant bennem, s egy hangyányit a helyes irányba billentem. De csak kilengés volt, hogy végre kibőgjem magam valaki, a te válladon.
És mikor egy-egy vonat elszáguld előttem, én ráébredek, hogy azóta már évek teltek el.
Azóta csak a halálodkor sírtam, de a szívemben feléledt egy cseppnyi remény is. Nem vagy te olyan gyenge szar zsák, hogy meghalj! Te neked élned kell! Mikor láttalak, hogy egy lepellel lefedett alakot cipelsz a CCG állomása felé, arcodon mérhetetlen gyásszal, akkor sem hittem, hogy meghalni mész. Mert nem ilyennek ismertelek. Te nem ilyen voltál, vagy...
Ahogy az éjszaka nappalba fordul, újra itt állok az egyik gyalogúton, előttem egy vonat kattog el sebesen. Mint a homok szemek a perceket jelképezve az élet homokórájában. Megtörten tekintek fel, várom, hogy egy csillagként rám ragyogjál. S mikor újra előre meredek, ott állsz melegen mosolyogva, kezed integet nekem. Szürke ballon kabátodba bele-bele kap a lágy hajnali szellő, s nekem felmelegszik az elsorvadt szívem helyén függő valami. Talán nem emlékszel rá, hogy miken mentünk együtt keresztül, de nem is bánom. Haiseként más vagy, mint Kanekiként az ismerkedésünk elején, s az eset után. hiányzik Kaneki makulátlan fekete haja, sötét szemeiben rejtőző megfáradt boldogság. De itt vagy velem, s én tudom, hogy újra beléd szeretek.
