Felébredek ismét a nem túl kellemes szunyókálásomból. Mancsaimat
előretolom, fenekemet az égnek emelem és nyújtozkodom egyet. Vajon
hány óra lehet? És milyen nap? Felágaskodtam a rácsos ablakomhoz amin
keresztül a napfelkelte egy fénysugara simogatta meg az arcom. Ebből
itélve 5 vagy 6 óra környékén járhat az idő. Ami azt jelenti hogyha
hetfő, szerda, vagy vasárnap lenne, akkor nem a napfelkelte ébresztett
volna hanem valami egészen más. Leülök a cellám egyik sarkába és
elbámészkodom azon a tájon ami évek óta elém tárul. A sötét pincén,
ahova csak hétfőn, szerdán és vasárnap jár le valaki. Ide vagyunk
mi bezárva pontosan 23-an, kutyák. Mind kóbor kutyák voltunk de
befogadtak minket... vagy elfogtak. A lényeg hogy van otthonunk
még ha nem is a legkellemesebb körülmények között kell leélnünk
hátralévő életünket. A sötét és büdös pincét egy rács választja
el a lépcsőtől ami felfelé vezet, ki a szabadba. Még mindenki alszik,
csak én nem. Én is szeretném még
álomra hajtani a fejem de... valami neszre leszek figyelmes... NEM,
ez nem lehet. Nem létezik!!! Akkor eszembe ötlött hogy de, igen, létezik.
Már megint hallom a tompa lépteket a hosszú szürke, meszes folyosón.
Minden lépés egyre jobban felébreszti bennem a rettegést
ami az évek alatt elviselhetetlenné vált. Hallani ahogy az ostor hosszú
csapókája lecsúszik a polcról egy kegyetlen kéz által. Majd nyílik a
ketrec ajtó, a 23 megviselt nyüszítés újra hallatszik és megint
elhangzik az első csattanás. Vasárnap van.
