Sötétségbe taszítva - A hold leánya

2. f e j e z e t

N A S T I A ~ NAPJAINKBAN

Már hetvenkét átkozott órája, hogy először kinyitottam a szemem ebben a bosszantóan steril szobába, ami isten tudja hogy valójában hol van. Fenébe még azt sem tudom melyik kontinensen tartózkodom. Az első nap adott némi okot a menekülés reményére. McCray és az a szőke lány akkor úgy tűnt gyakori látogatóim lesznek és előbb utóbb képes leszek őket meggyőzni, hogy elengedjenek de azóta, hogy becsapták maguk mögött az ajtót egyszer sem láttam őket. Egyetlen látogatóm, -a nő aki a sarokban ült az ébredésemkor- minden nap kétszer ételt hoz és várakozásteljesen majdhogynem ijesztően meresztgeti rám a szemeit. Ma még csak reggel volt bent nálam ami azért furcsa mert a nap állásából tudom, elmúlt három óra. Jönnie kellett volna már.

Egy nagy és hangos sóhajt eresztek ki és megfordulok a másik oldalamra az ágyban mikor hallom ahogy a szobám ajtaja előtt az őrök újra lecserélik egymást. Mindig legalább négy marad. Megfordulni viszont rossz ötlet volt mert így rálátok az ablakomra amit tegnap berácsoztak. Ezt még az őrök magas számánál is jobban furcsálltam.

Még is mit néznek ezek ki belőlem?

Nem vagyok valami pókemberrel ötvözött ninja. Ha akarnék, se tudnék megszokni innen, rács ide vagy oda. A kilátást viszont zavarja, az pedig az egyetlen, amiért még érdemesnek tartom kinyitni reggelente a szemem. A gyönyörű hegység és az erdő, ami alatta fekszik, csodálatos látványt nyújt. Ébredéskor egyből odasietek, hogy végignézhessem felbukkanni a napot az első sugaraival a hegy mögül. Még a csillagok és a hold is megnyugvást hoznak. Ahogy elképzelem milyen lehetne alattuk feküdni a telihold világánál. A ma reggeli napfelkelte varázsát azonban egy betolakodó elrontotta. Csak pár másodpercig láttam éppen ezért nem lehettem benne biztos, hogy valóságos volt. Egy fekete farkas állt az erdő szélén és rám bámult felfelé nagy szürke szemeivel. Olyan kifejező volt az a szempár mintha mondani akarna vele valamit. És olyan fájdalom ült benne amit én biztos voltam benne, hogy sosem érthetek meg.

Egek de hiányzik az otthonom!

A honvágy mindent elsöprő érzése hirtelen kerített uralmába. Habár nehézségeim akadtak a baleset előtti életem felidézésével. Olyan volt mintha egy koszos üvegen keresztül próbálnék tiszta képet kivenni. Minden emlékkép egy kicsit homályos és eltorzult volt. A kávézó ahol dolgoztam, a lakótársaim Jane és Tom. 

Sebastian.

A szívem nagyot dobbant ahogy ez a név előbukkant a gondolataim között.

De mielőtt tovább erőltettem volna magam az emlékek közötti kotorászásban, kopogás szakította meg az álmodozásom és egy doktornő lépett be az ajtón, legalábbis az öltözékéből erre következtettem. A kisugárzása igéző volt.  És akkor, ahogy a tekintetünk találkozott, egy igazán nevetséges kép villant fel a szemeim előtt.

Egyértelműen a doktornő volt az de mintha nem is ugyan az a nő állna előttem most. A nő ebben a furcsa látomásban hatalmas smaragd zöld báli ruhát viselt és egy gyönyörű kastély közepén állt, mögötte trónszékekkel. Körbevette a hatalmas tömeg térdelve előtte. Az oldalán egy jól öltözött férfi állt az arcát nem tudtam kivenni, mert éppen odasúgott valamit a mellette álló nőnek, de őszülő haja arra utalt, hogy egyidősek lehetnek. Az alapján pedig, hogy közel álltak egymáshoz arra következtettem, hogy egy párt alkotnak. Egy uralkodó párt.

Összeszorítottam az állkapcsom és kényszerítettem magam arra, hogy visszajussak a jelenbe. Majd később foglalkozok ezzel a fantáziával vagy bármi is legyen ez.

Újra a nőre emeltem a tekintem akinek szemeiben kedvesség és jóindulat ült a száját pedig barátságos mosolyra húzta.

- Szia Nastia - mosolygott rám melegen. Hangja kellemes és lágy volt - Örülök, hogy végre találkozhatunk. A nevem Greer. Azért jöttem, hogy kicsit elbeszélgessünk.