Melletted Más - Talán te is többnek érzed. -

2.Fejezet

Az emberi érzelmek néha kiszámíthatatlanok, néha nyilvánvalók, a legtöbbször pedig egyszerűen leakarjuk tagadni őket, nehogy megsérüljünk. DE, ha ezt egyszer megtesszük  azzal akár örökre elvághatjuk magunkat.

Szótlanul táncolunk, de érzem, hogy még mindig nagy Krisztiánban a feszültség. Egyszer csak újra megragad és kifelé húz. Komolyan mondom, venni fogok egy béklyót, hogy egy helyben maradjunk. Megáll és neki ütközöm, megfordul majd belenéz a szemembe. Megcsókol. Káromkodás hallatszik mögöttünk. Elkapva a fejem a hang irányába nézek. Kádár az. Mi a pokol. Felénk jön kissé idegesen, Krisztián pedig a háta mögé állít és eltakar.

- Azt mondtad téged nem érdekel. - Morog Tamás, én pedig felhúzott szemöldökkel nézem.

- Nem mondtam, sőt nem is kérdeztél. - Ahogy kapaszkodtam Krisztián ingébe érzem, ahogy teljes testébe megfeszül.

- Úgy beszéltél róla mint valami idiótáról, amikor megkért minket Edit, hogy menjünk el érte.

- Ez egyáltalán nem igaz Kádár. - Krisztián hangja akár a penge úgy vágta ketté a levegőt. - Csupán nem akartam beismerni.

- A hülyeséged nem jogosít fel semmire te idióta.

Krisztián előre lép, érzem a dühöt a testében, ahogy rángatózik a karja és ökölbe szorítja a kezét.

- Németh... Nem fogok lemondani róla, mert én boldoggá tudom tenni őt ellenben veled, nekem nem kell annyira messzire elmennem, én bármikor ide tudok jönni amikor szüksége van rá, én nem bántom meg őt soha és én nem csak egy egyéjszakás kalandot akarok vele, hogy teljesen összetörjem.

Lendül egy kéz, Krisztián üt egyenesen eltalálja Kádár arcát.

- Hé, álljatok le. - Állok be közéjük, hogy szétválasszam a két idióta gyerekes férfit.

- Menj az útból Anita. - morog Krisztián, a szikrázó tekintetében látszódik, hogy komolyan szét akarja verni Kádárt.

- Idióták. - Morgok és elindulok a szobák felé.

- Anita! - Kiált utánam Kádár és látom, ahogy utánam fut, mögötte pedig szorosan Németh.

- Mivan? Talán azt akarjátok megkérdezni, hogy én mégis mit gondolok és akarok? - Állok meg, csípőre vágom a kezem és végig futtatom a tekintetem a két focista bolondon.

- Sajnáljuk. - Mondják egyszerre mint az ikrek. - Válassz.

- Ti totál hülyék vagytok? Komoly kapcsolatot akarok, normálisat és nem egy olyan focistát magam mellé aki talán évi háromszor van itthon. Akit nem lengnek körül a nők, aki nem egy másik országban él.

- Anita... - egyszerre mondják halkan.

- Hagyjatok békén. - sóhajtottam fel és otthagyom őket. Tényleg nem akartam olyan kapcsolatot, ahol a másik a világ végén van, főleg, hogy én is most terveztem kiköltözni Dortmundba.

A szobámba olyan sötétség van, mintha éppen egy barlangban lennék, nincs kedvem a villanyt sem felkapcsolni, egyszerűen csak bedőlök az ágyba. Nincs kedvem senkivel sem beszélni, találkozni. Nyugalmat akarok, egyszerűen nyugalmat és csöndet a saját gondolataimat is éppen alig tudom felfogni. Nem tudom, miért vonzódom mind a kettő sráchoz, nem tudom azt sem, hogy miért kezdtem hirtelen kedvelni azt a görény Némethet. Semmit sem tudok. Egyszerűen elnyom az álom.

Reggel van, madarak csiripelnek és egy neki száguld az ablakomnak, mire kipattan a szemem. Fáradtan a hátamra fordulok és körbenézek a szobában, este nem néztem rendesen körbe a sötétben. Mályva és kék kombináció. Végre nem vörös. A francia ágy amin fetrengek mályva színű takaróval volt lefedve, ami elég szépen összegyűrődött alattam, amíg aludtam. Kopogás. Ki a franc kopog ilyenkor?