Melletted Más - Talán te is többnek érzed. -

3. Fejezet

Visszautasítani valakit ... Félsz, hogy megbántod, félsz, hogy a karma háromszorosan adja talán ezt is vissza. De te szerelmes vagy, de másba és azért a másért mindent megtudnál tenni.

Fáradtan nézek a mellettem elterülő Krisztiánra. Szuszog, emelkedik a mellkasa és kicsit még horkol is. Elmosolyodom, megérintem az arcát, pár napja még képes lettem volna megölni őt, de most... mintha mindig így lett volna velem.

- Bocsi, hogy bealudtam. - Mosolyodik el Krisztián, ahogy kinyitja a szemét.

- Nem gond, én is aludtam.

- Akkor jó. - Csókol meg mosolyogva.

Csak mosolyogni vagyok képes, annyira más most, annyira miként is mondjam, aranyos.

- A jövőhéten visszautazom Katarba. - Mondja halkan, én pedig beleremegek a gondolatba, hogy máris elveszítem őt, akit még csak most ismerek meg rendesen.

- De hazafogok jönni amikor tudok... veled akarok lenni Anita. - Néz rám, a fájdalmas tekintete egyből ellágyítja a szívem.

- Várni foglak, majd skypeolunk vagy telefonálunk, vagy nem tudom. - Suttogom miközben a homlokunk összeér, óvatosan az egyik tincsemet a fülem mögé helyezi és megpuszilja az arcom.

- Mindenképpen. - Suttogja mosolyogva.

Hangos dörömbölés és kopogás töri meg a kettőnk közötti meghitt pillanatot. Nem tudom eldönteni, hogy kimerjem-e nyitni egyáltalán az ajtót.

- Mész? - Fordulok be a falhoz, mintha ott sem lennék, mire Krisztián felkel, felkapja a pólóját és kinyitja az ajtót.

- Te mit keresel itt? - Hallom a hangot kintről és fel is ismerem. Kádár Tamás. Ó, hogy az a rohadt élet. Krisztián neki dőlve az ajtófélfának ökölbe szorítja a kezét, én pedig egyből felpattanok.

- Nem hallottad mit kérdeztem? Mit keresel itt Anitánál? - Kádár hangja dühöt sugároz, olyan indulatokat amiket fel sem vagyok képes fogni.

- Tamás... - Lépek elő, a szeme egyből engem keress és állapodik meg rajtam.

- Anita, mit keres itt ez a nyomorult? - Morog, a hangja dühös akár egy medvéé.

- Velem van, együtt vagyunk... - Suttogom alig hallhatóan, Tamás pedig dühösen előre lép, Krisztián hátulról átölelve néz rá.

- Hallottad Kádár. Menj el. - Szólal meg dühösen Krisztián, miközben féltékenyen ölel magához.

- Amint elmész... ráfog jönni, hogy mekkora szemét láda vagy Németh és akkor én leszek itt, hogy megvigasztaljam. Az én ölelésembe fogja keresni a megnyugvást, a reményt, nem pedig a tiédben.

- Azt lesheted! - Morog Krisztián elengedve engemet neki megy és kilökve az ajtón, bezárja azt előtte.

- Nem fogom engedni, hogy rád másszon, hogy elvegyen tőlem Anita! Még csak most kaptalak meg. Nem adlak át. - Fordul meg Németh, én pedig zavaróan vörös arccal nézek rá. Ha így is lesz, nem fogok teljesen összetörni, benne van a pakliba, maximum azt fogom bánni, hogy időt pazaroltam rá vagy lehet, hogy mégis összetörök.

- Krisztián... - Nem engedi, hogy befejezzem a mondatomat, megcsókol, felemel és egyenesen a hálószobába cipel.

A reggeli napfény beborítja a kis alig 25 négyzetméteres konyhámat, az ezüst színű üvegasztalomon most fehér terítő rikít, rajta egy bögre kávé ami az életem részévé vált már. Krisztián a tűzhelynél sürög-forog, én pedig a kedvenc fekete takarómba bugyolálva nézem. A boxer alsója van csak rajta, amikor belegondolok az éjszaka történtekbe és egyből vörösen rikít az arcom és félre nyelem a kávémat.