"Minden hosszú utazás, belső utazás is."
A Liszt Ferenc Repülőtér zsúfolt volt, a jegypénztáraknál hosszú sorok kígyóztak, a váróban búcsúzkodó rokonok, barátok és ismerősök hada fogadta az oda érkezőket. Szinte mindenkinek volt kísérője. Mellettem egy fiatal anyuka nyugtatta sírdogáló gyermekét, a látványra elmosolyodtam. A szőke hajú, arany szeplős kisfú könnyes szemekkel kémlelte az édesanyját.
- Nem akarok menni! - sírta keservesen, mogyoróbarna szemei feldagadta a sok elhullatott könny nyomán, szája sarka lefelé görbült.
Óvatosan rámosolyogtam, mire a kisfiú egy pillanatra felkapta a fejét. A zsebemben kezdtem kotorászni, s miután megtaláltam amit kerestem a szőke fiúcskához léptem.
- Tessék kicsi, vedd csak el - mosolyogtam és apró kezei közé nyomtam egy tábla csokoládét. A kis lurkó melepettnek tűnt, de elvette az édességet.
- Köszönjük szépen! - szólt az édesanyja és hálásan nézte amint csemtéje, immár mosolyogva majszolja a tőlem kapott csokit.
Ez az aranyos jelenet egy pillanatra el is felejtette velem, hova készülök. Bár az a bizonyos szorító érzés a gyomromban még mindig jelen volt, igyekeztem nem erre összpontosítani.
Beletúrtam hosszú barna hajamba. A háburú kegyetlen, nincs mit tenned ellene. Azzal tudsz segíteni ha felnyitod az emberek szemét és megmutatod nekik a kegyetlen igazságot... Szokta mondogatni az egyik professzor az egyetemen. Négy évembe telt, hogy minden szükséges ismeretet megszerezzek ahhoz, hogy haditudósító lehessek. Egész életemben erre készültem, de akkor és ott mégis rettegtem.
Pár percig még feszülten toporogtam a várótérben, tördeltem az ujjaimat, hajamat egyik oldalról a másikra fésültem. Ideges voltam, nem is kicsit, de uralkodnom kellett magamon. Hiszen nem rohanhettam ki sikítva a váróteremből.
- Felszólítjuk az Isztambulba tartó gép utasait, hogy kezdjék meg a beszállást! - szólt a hangszórókból egy éles női hang, először magyarul, angolul majd németül is. Úgy éreztem a lábaimat több tonna súly tartja a földön, és minden lépésnél egyre nehezebben haladtam előre. Még egyszer visszanéztem a nyüzsgő sokaságra, és lassan elindultam a hatalmas fémmadár felé. "Ki tudja haza jövök-e még ide?" - futott végig a keserű gondolat agytekervényeimen.
Ne fordulj vissza neked itt már nincs dolgod, csak indulj el! Egyik láb a másik után, nem is olyan nehéz. Látod? Megy ez neked Izabella! - bíztattam saját magamat, persze csak gondolatban.
Amikor ezt az egészet elvállaltam, már akkor is teljesen tisztában voltam a következményekkel. Azonban most fogtam fel igazán mit is jelent a munkám. Tudtam jól: vagy haza jövök három hét múlva vagy nem. Igazából nem is olyan bonyolult ez a szakma, ha jól teljesítesz túléled és ismert leszel. És mi van akkor ha rosszul teljesítesz? Meghalsz, de bekerülsz a köztudtba, pár napig beszélnek rólad aztán vége. Onnantól kezdve nem fognak rád emlékezni, és por sem marad utánnad.
A kézi poggyászomat markolászva indultam el a terminál felé, még egy utolsó ellenőrzés, és már fel is szállhattam a gépre. Így utólag megbántam, hogy nem köszöntem el a szüleimtől. Magam előtt láttam édesanyám kedves arcát, amint a konyhában főz és közben az én egyik cikkemet olvassa, tisztán feltudtam idézni édesapám meleg mosolyát amit minden hétvégén láthattam, amikor haza mentem az egyetemi kollégiumból.Emlékek százai rohamoztak meg én pedig megtörve meredtem magam elé. Mit tettem?! - suttogtam magam elé. Még egy percig "gyászoltam" a családomat és a barátaimat egyszóval a régi életemet, aztán megráztam a fejem. Erősnek kell lenned! - utasítottam magam.
