Az a baj a valósággal, hogy az álmok útjában áll.
A sátorban pakolásztam a holmiim között, hogy megtaláljam a megfelelő kellékeket az itteni fotózáshoz. Nem volt sok kedvem az elővigyázatoskodáshoz, menni akartam, tenni a dolgomat és közben jól érezni magamat. Hiszen erre vágytam már évek óta, és félelem ide, félelem oda a kíváncsi énem most is erősebbnek bizonyult. Viszont most valami más is társult a túlzott érdeklődésemhez, mégpedig egy fura vonzalom ami egyre inkább a veszélyesebb helyek felé irányított. A harmadik rekeszt néztem át fotóstáskámban mire megtaláltam a keresett kütyüt. Lelkesen indultam a kijárat irányába, miközben a gépemet már kezdtem állítgatni, hogy megfelelő képeket tudjak készíteni. A külvilágot teljesen kizártam, nem akartam tudomást venni az esetleges veszélyforrásokról sem, csak egy kis izgalomra vágytam.
Az ég szerelmére, Izabella! Nézz és lásd meg a dolgokat! Ez veszélyes, nem kéne ezt tenned. Egyedül ne menj!
Gondolataimba merülve léptem ki az afganisztáni hőségben, kezemben pedig a kisebb vagyont érő fényképezőmet szorongattam. Lendületesen haladtam a tábor kapui felé, miközben szememet még mindig a méregdrága munkaeszközöm kijelzőjén tartottam. Pár pillanattal később, nekiütköztem egy izmos mellkasnak. Ijedten kaptam fel a fejemet, hiszen nem tudhatja az ember lánya kikkel fut össze az ehhez hasonló környékeken.
Ahogyan fenéztem Asthonnal találtam szembe magam, a vörös hajú férfi mosolyogva bámult le rám, bár a vonásai elárulták; vannak problémái.
- Izabella, hova igyekszel? - kérdezte kedvesen, mint akinek semmi gondja nincs.
- Csak ki szeretnék menni, fotózni - feleltem, a tőlem telhető legkedvesebb hangsúllyal. Akik ismernek tudják rólam, hogy nagyon nehezen viselem, ha valaki megzavar munka közben, ezért ebben az esetben is türtőztetnem kellett magamat.
- Bocs kicsi lány, de ezt nem engedhetem. Nem vagyok benne biztos, hogy képes lennél megvédeni magad egy esetleges támadóval szemben - a katona még mindig könnyeden beszélt, hangjában nem volt semmi lekezelő. Az ő szájából még a "kicsi lány" jelzőt sem vettem zokon. Bár igaz ami igaz, nem vagyok alacsony a magam százhatvannyolc centiméterével, a hadseregben szolgálók között így is eltörpülök.
- Kérlek, Asthon! Nem megyek messze - kezdtem könyörögni a nálam hat évvel idősebb férfinak, aki erre csak szigorúan megcsóválta a fejét.
- Figyelj, David mindjárt megnézi, hogy bánsz a pisztollyal és a késsel, és ha ő azt mondja rendben vagy akkor mehetsz - ígérte a velem szemben álló akinek még mindig mosoly bújt meg a szája sarkában. Az önvédelmi tudásom megcsillogtatása nem tartozott éppen a kedvenc tevékenységeim köze, de ezt az apró részletet jobbnak láttam elhallgatni. - Gyere, menjünk az edzőterembe! - utasított a katona, és már el is indult az említett helység irányába.
Egy-két perc elteltével már egy pisztollyal a kezemben nézet farkasszemet a célponttal, miközben David és Ashton a hátam mögül figyeltek. Koncentrálnom kellett, ha biztosítani akartam őket a felől, hogy képes vagyok megvédeni magam.
Szaggatottan lélegeztem, egyik szememet becsuktam, és amikor kipréseltem a tüdőmből a levegőt lőttem.
Bizonyíthatsz, mutasd milyen erős vagy! Ne hagyd őket kétségek között, dolgozni jöttél. Nem kell melléd dajka, aki lesi minden mozzanatod. Bízz magadban, elég jó vagy. Jobb, mint egy ijedt kislány,sokkal jobb!
A lövedék a céltábla közepétől négy-öt centiméterre fúródott a pappír lapba. Bosszúsan csaptam le a fegyvert az előttem elhelyezett asztalra, magamat szidtam a bénázásom miatt. Óvatosan pillantottam hátra a vállam felett, hogy meglessem a két férfi reakcióját.
A legkevésbé sem vágytam a védelmükre, huszonhárom éves koromra vagyok annyira önálló, hogy megtudjam védeni a saját életemet. Két kísérőm reakciója meglepően hatott rám, a fiatal katonák elismerően bólogattak. Egy kisebb mosoly terült el az arcomon ennek láttán és kicsit több önbizalommal indultam el a kísérőim felé, hogy újabb próbával szembesítsenek.
- Szép volt Izabella, akkor nézzük mit kezdesz ezzel - vigyorodott el David, majd a kezembe nyomott néhány kést, melyeket inkább nevezhetnék tőrnek. Halálos fegyverek ezek egy hozzáértő ember kezében, tehát ha tudom használni ölni is tudok.
Ölni, vagyis életben maradni. Nem nevetséges? Ölsz, élsz. Nem ölsz, halott vagy..
A célpont ezúttal egy ember alakú bábú volt, melyen a szív helyét egy kisebb kör jelölte. Ezen felül néhány helyen még jelezték azokat a pontokat, ahol könnyedén halálos sebet lehet ejteni ellenségünkön. Jobb kezembe fogtam az egyik tőrt, míg a többit a dohányzóasztalra tettem. Ezt a feladatot vártam amióta elkezdtük ezt az egész herce -hurcát, a késdobálás az egyetlen biztos pontom az önvédelem tudományai közt. Soha nem gyakoroltam a lövészetet vagy a verekedést, mindig a ezt a műfajt részesítettem előnyben. Sokkal könnyebb, mint nekiesni valakinek és puszta kézzel megfojtani. Ezek a dolgok mind távol álltak tőlem, most mégis itt vagyok, és csak ez számít.
Elmerengve néztem a bábura, beakartam bizonyítani, hogy ebben én vagyok a legjobb. Fogaimat összeszorítva néztem előre, kezemet a magasba emeltem míg bal lábammal egy kicsit előre léptem, hogy meg tudjam támasztani magam dobás közben. Még vetettem egy utolsó pillantást a célpontra, majd becsuktam a szemem és elhajítottam a kést. Pár másodperc múlva, éles fütty harsant. David elismerésképpen szánta ezt az éles hangot, mivel a penge pont a bábu szemei közé fúródott. Mosolyogva néztem kísérőimre, az ittlétem alatt először éreztem úgy, hogy elég erős leszek ehhez az egészhez. Úgy gondoltam ennyit, éppen elég megcsillogtatni a ˝tudásomból˝ahhoz, hogy mostantól egyedül is bóklászhassak a tábor körül. Sajnos tévednem kellett, hiszen valljuk be nem egy New York városbeli rablótól kell megvédenem magam, hanem képzett terroristáktól. De ezt a dolgot még így, ezen tények tudatában is furcsának találtam.
- Rendben van Izabella, akkor holnap kimegyünk veled és elkezdheted a munkát - mondta Asthon, miután befejezte a konzultációt Daviddel. Nem értettem őket, hiszen látták, megtudom védeni magam. Nem ma lőttem először és ez nekik is feltűnhetett.
Vigyáznak rád, becsüld meg ezt! Elismerik a tudásod, de féltenek. Bízz bennük, akarj bízni bennük! Az élet mindent megold, hidd el, csak hagynod kell neki.
Magamban fortyogva indultam a sátram felé, holott tisztában voltam vele; a dühöm nem teljesen jogos. De hiába minden erőfeszítés, túlságosan makacs vagyok ahhoz, hogy beismerjem a dolgokat. Végtére is mégiscsak nőből vagyok, és nem rendelkezem semmiféle hadászati tudással sem. Így pozitívumnak könyveltem el magamban a fiúk kedvességét, mert nem engedték, hogy már az első napon golyót eresszenek a fenekembe.
