Már eltelt egy hét ez ideérkezésem óta. Ez az idő éppen elég volt számomra, hogy egy kicsit kiismerjem azokat az embereket akikkel együtt dolgozhatok. Meg kell mondanom, igazán kellemes társaság, még így is. Hiszen itt nem olyan könnyű megőrizni azokat az erényeket amelyek otthon hétköznapinak számítanak. Itt a
a háború kellős közepén nem lehetsz könnyelmű, nem ránthat az ember csak úgy vállat. Ezen a helyen szembe kell nézni a könyörtelen valósággal. Nem bízhatsz meg akárkiben, az érzéseidet el kell rejtened, mert ha az ellenségeid meg tudják ki iránt táplálod őket azzal a szeretteidet is veszélybe sodorhatod. Ám ez a négy ember, - Daniella, Daniel, Asthon és David - még mindig, megtalálják a pozitívumot mindenben. Sőt a munkájukat is imádják, és ez meg is látszik rajtuk. A mai napom nagy részét igazából alvással töltöttem. Ennek pedig egy oka volt: ma éjjel fogunk dolgozni. David vállalta, hogy őrt áll a tábor kapuinál, és megkérdezte lenne-e kedvem pár képet készíteni a sötétben. Amilyen meggondolatlan vagyok, természetesen igent mondtam. Hiszen az élet lehetőséget adott, hogy olyat mutassak amit eddig kevesen, én pedig bolond lennék visszautasítani. Bár tudom, bármit is teszek az életemet kockáztatom.
A sátorban feküdtem az ágyamon amikor nyílott az ajtó és belépett rajta a zöldszemű fiú. Arcán a már jól ismert mosoly virított, bár aki jobban megfigyelte őt láthatta, hogy van valami fájdalmas a tekintetében.
- Na mi van, lustálkodunk? - kérdezte jókedvűen,miközben a szemei sarkában összefutottak a nevető ráncok. Én is elmosolyodtam, majd nehézkesen felültem, mert így könnyebben tudtam beszélgetni a fiúval.
- Aha, mert éjjel veled leszek, ezért most kell kipihennem magam - mondtam én is vigyorogva. - Te nem alszol egy keveset? - kíváncsiskodtam. David egyik kezével a hajába túrt, majd újra rám nézett.
- De, arra is sort fogok keríteni. Viszont most inkább beszélgetnék - felelte és pár perccel később már ott ültünk egymással szembe az ágyamon. Nem voltak komoly témáink, hiszen az ismertségünk nem tekint vissza olyan komoly múltra. Csak a jelenünkről ejtettünk szót, pár elcsépelt viccel fárasztottuk a másikat és sokat nevettünk. Mint a régi jó barátok bokszoltunk a másik vállába és mosolyogtunk össze. Egy órát töltöttünk együtt, aztán a zöldszemű fiú távozott, és hagyott pihenni.
Az alkonyat kellemes félhomállyal vonta körbe a katonai támaszpontot, az utolsó csapatok is visszaérkeztek. Ezt követően kezdődött a mi feladatunk, a tabor kapuin kívülre mentünk. David oldalán haladtam, és nem éreztem magamat fenyegetve. Sőt, kellemes nyugalom áradt szét egész lényemben, hiszen olyan ártalmatlannak tűnt az éjjel. Csupán egy dolog emlékeztetett a munkára, a rengeteg fegyver. Szám szerint három AK 47-es gépfegyver, különböző méretű és kivitelezésű tőrök, pisztolyok. Kicsit megilletődve álltam meg az őrhelynél, ez kezemben az egyik puskát szorongattam, a nyakamban ott lógott a fényképezőgépem. David eközben már kényelembe helyezte magát, a tábor kerítésének dőlve ült a földön velem szemben.
- Ne legyél már ennyire megszeppenve, ne harapok - mosolygott rám, majd kedvesen megpaskolta maga mellett a helyet, mint egy jelzésként, hogy csücsüljek oda mellé. Nem gondolkoztam túl sokat a dolgon, néhány másodperc múlva én is a porban ülve csodáltam a csillagokat.
- Ez gyönyörű - mondtam teljesen ámulatba esve a lélegzetelállító látványtól. Azonnal a fotóstáskámhoz kaptam és előhalásztam belőle az állványomat. Gyakorlott mozdulatokkal húztam szét a teleszkópos vázat, majd elhelyeztem rajta a gépemet. Még egy gyors változtatás a záridőn és már készülhet is a kép. Amíg a fényképezőgépem dolgozott, addig én visszahuppantam a földre a katona mellé.
- Elnéztem ahogyan dolgozol, és tudod mit vettem észre? - kérdezte felém fordulva, a szemei sarkában pedig megint összefutottak azok a bizonyos ráncok. Mosolygott.
- Na mit láttál, főnök? - játékosan szóltam hozzá. Olyan volt mintha béke lenne, és mi is csak két jó barát vagyunk, akik kijöttek csillagokat fotózni. Ó, bár így lenne...
- Semmi különöset, a szemeid csillogásán kívül. Állítom, hogy a megszállottja vagy a munkádnak - szólt a katona. Miközben beszélt folyamatosan a szemembe nézett. Látszott rajta, nem csak a vakvilágba beszél, kiismert engem ez alatt a hét alatt. Lehajtom a fejemet, érzem ahogyan az arcomba vér tódul. Nehezen viselem, ha egy számomra szinte idegen ember, ennyire belém lát. Furcsa, frusztráló érzés ez, melyet minden magamfajta makacs, öntudatos nőt kellemetlenül érintsen. Felhorkantok.
- Hogy tudtál, ilyen könnyen rájönni? Igen tudom, csak rám kell nézni. De nem erről szól a dolog. Honnan tudod, mennyire vagyok elhivatott, és miért csinálom ezt? - érdeklődve nézek a zölden világító szempárba, Daviden látszik mennyire elgondolkoztattam, ajkait harapdálva, gondolataiba mélyedve, mered a távolba.
- A végsőkig elhivatott vagy - mondja halkan, de még mindig nem néz rám, messze bámul a hegyek felé. - aki idejön vagy teljesen érdektelen, vagy maximálisan elszánt. És kétlem, hogy te itt szeretnéd lelni a halálod - miközben az utolsó mondat elhagyja a szájat a tekintetét az enyémbe fúrja, átlát rajtam. Ez a tudat idegesít, gyorsan felpattanok és fel-le kezdek mászkálni. A bakancsom elszíneződik a szálló portól, de ez sem zavart, úrrá kellett lennem a bennem felgyülemlett indulatokon.
- Igazad van - vallottam be pár perccel később, miután meggyőztem magam, hogy egy mélyebben szántó beszélgetés nem árthat nekem. - Talán túl sok célom van azzal, hogy itt dolgozom - végig a horizontot néztem, vajon miért mondok el neki ilyen dolgokat? Nyugtalanító gondolatok kavarogtak a fejemben, miközben a David fürkésző pillantással végigtanulmányozta arcom vonásait.
- Ha a bosszú a célod, azt felejtsd el! - szólt rám nyersen. - Senkinek nem hiányzik még egy meggondolatlan civil akció.
- Még egy? Volt már több is? - kérdeztem, ám ekkor igen furcsa fényeket pillantottunk meg a hegy között és a téma azonnal másra terelődött.
