Idegesen pakolásztam a khaki hátizsákomba amit Daniellától kaptam kölcsön. Hajnali öt óra van huszonnyolc-fok, és egyre melegebb lesz. Éppen indulni készülünk mi, így öten, hogy végre készíthessek néhány képet a környékről. Na meg persze, Davidéknek is akad dolguk: ételt visznek egy közeli falucskába. Igaz az emberek nagy része elhagyta ezt a térséget, de mégis voltak akik akaratosnak bizonyultak és nem akartak kiköltözni, hűn szeretett otthonaikból. Egy gyors mozdulattal becipzáraztam a táskát, ezzel indulásra készen állva ültem ágyam szélén. Gondolataim minden felé kavarogtak, mit fogok én látni ott kint? Biztos, hogy ezt akarom?
Csak nyugalom! Vigyáznak rád Izabella, ez kétségtelen. Különben is, ez volt az álmod, élj a lehetőséggel!
Gyorsan megráztam a fejem, ezzel is távol tartva magamtól a negatív gondolatokat, hiszen a pozitív kisugárzásnál nem sok minden ér többet ezen a helyen.
- Kész vagy? - rontott be a sátorba David, szemét pilóta fazonú napszemüveg takarta, míg a kezében egy kisebb kést szorongatott. Azt hiszem, az ember egy idő után megszokja, hogy fegyverek, több tíz centiméter hosszú borotva éles pengék, gránátok és különböző gyilkolásra szánt eszközök veszik körül. Persze javítsatok ki, ha tévedek.
- Igen, indulhatunk - feleltem, majd lendületesen felálltam eddigi ülőhelyemről a vállamra vetettem a hátizsákot, és követtem a katonát, aki egy terepjáróhoz vezetett. Az autó platóján élelmiszercsomagok sorakoztak, valamint helyet kapott egy nagy elsősegély láda is. A többiek is ott várakoztak, minden bizonnyal én voltam az utolsó aki megérkezett. Asthon már a vezetőülésből figyelte az eseményeket, David beült az anyósülésre, míg Daniella, Daniel és én hátul foglaltunk helyet. Bár nem volt éppen tágas a hely, mi egészen kényelmesen elhelyezkedtünk. A fotóstáskám a lábam alatt, pihent a fényképezőgép pedig vígan lógott a nyakamban. A járművet halk beszélgetés hangja töltötte be, a három férfi tanácskozott. A fő témájuk az volt, hogyan tudják a legbiztonságosabban végrehajtani a rájuk kiszabott feladatot. Hiába hallgattam végig a beszélgetést, nem lett félelemérzetem. Sőt, inkább valami furcsa izgalom fogott el ami egy kevés örömmel is vegyült.
Látod, itt a te helyed. Légy biztos magadban, minden sikerülni fog. Elég ha hiszel magadban és a kísérőidben. Ők befogadtak téged, nyugodt lehetsz biztonságban vagy.
Boldog voltam, hiszen végre én is részese lehetek ennek az egésznek. Pár perc múlva egy romos épület együtteshez érkeztünk, a házak ablakai be voltak deszkázva, az ajtó pedig bezárva. Figyelmesen szemléltem a terepet, új volt számomra ez a helyzet, de mégsem éreztem azt a frusztráló érzést amelyet minden épeszű ember érezne egy ehhez hasonló környéken. Nem szorongtam, csak kíváncsian vártam, mi fog következni.
- Emberek, munkára! - mondta Daniella, majd ahogyan ezt kimondta áthajolt Daniel előtt és kinyitotta a terepjáró ajtaját. A katona gyorsan kiugrott a járműből, ezzel utat engedve unokahúgának és nekem is. A fényképezőgépemet bekapcsoltam és rögtön munkához láttam. Készítettem pár képet a faluról, majd a társaimról, ahogyan dolgoznak. Körbejártam a kicsiny települést és megpróbáltam minél, élet hűbben bemutatni, mi is zajlik itt. Néhány pillanat múlva Daniel kiabálására kaptam fel a fejemet.
- Iza, Iza! - Üvöltözött a szőke hajú katona miközben felém futott, hirtelen nem tudtam mire vélni az esetet. A szívem megugrott, és a gyomrom egy gombóccá zsugorodott. - Izabella, gyere segítened kell! - utasított, majd karon ragadott és gyors tempóval kezdett húzni az egyik romos ház felé. Beléptünk az ajtón és megpillantottam egy kislányt akinek a lábán hatalmas vágás éktelenkedett. A csöppségnek éj fekete haja, szép barna szemei és kreol bőre volt. Nem lehetett több, négy évesnél. Arcocskáján látszott a félelem összes jele, de mégsem sírt. Asthon tartotta az ölében az apró lánykát, aki görcsösen kapaszkodott a katona nyakába. Kérdőn fordultam Daniel felé, tőle reméltem magyarázatot, mivel ő kérte, hogy ide jöjjek.
- Elő tudnád keríteni Davidet? Mert, jól jönne ha visszaszólna a táborba rádión, hogy bevinnénk a kis csajt - vázolta fel a helyzetet Daniel. Én egy bólintással jeleztem, hogy megértettem a dolgom, de mielőtt elindulhattam volna a férfi egy pisztolyt nyomott a kezembe. Nem szóltam semmit, csak futva igyekeztem a fent említett fiú keresésére.
Érzed, igaz? Olyan természetes ez számodra, itt a helyed. Fogadd el, itt van számodra a jövő.
Tempósan szeltem az utcákat, miközben folyamatosan Davidet kerestem. Nem értettem, hogyan képes valaki, így eltűnni. Viszont idővel a félelem is felütötte a fejét lelkemben, hiszen hiába próbáltam volna tagadni, ezúttal aggódtam. Féltettem a barna hajú fiút, ugyanis ezen a környéken bármi megeshet. Igaz, még nem ismerem olyan régóta - mindössze három napja -,de attól még nem lett volna számomra közönyös ha valami baja esik. Gyors léptekkel haladtam végig a romos épületek mellett, minden neszre felkaptam a fejem, a kezem már reflexszerűen emelkedett a pisztollyal, hogy szükség esetén megvédhessem magam. Az utcák porosak és mocskosak voltak ezen a környéken, a házak omladozó falait különböző firkálmányok csúfították. A hely különösen rossz hangulatot sugárzott. Befordultam az egyik sarkon, egy sikátorba értem, itt találtam rá az amerikai fiúra. David a falat támasztotta, és a bal vállánál szöszmötölt valamit. Lassan közelebb sétáltam hozzá, és kíváncsian figyeltem. Pár pillanat múlva ráeszméltem, mivel is vacakol a zöldszemű katona: egy sebet próbált bekötözni éppen. Nem vett észre, pedig ott álltam mellette, a sebe lekötötte a figyelmét.
- Hagyd, segítek - szóltam neki, majd egy-két perc alatt bekötöztem a felkarján található vágást.
- Kösz! - mondta hanyagul – Egyébként te hogy kerültél ide? - tudakolta kíváncsian, miközben már javában sétáltunk visszafelé.
- Daniel kérte, hogy keresselek meg, mert találtak egy kislányt, akinek van egy seb a lábán, és neked vissza kéne szólnod a táborba miatta, mivel be szeretnék vinni - hadartam el a történetet egy szuszra. A fiatal katona rám nézett, majd nagy lendületet véve futni kezdett, én pedig utána. Nem tudom, mi játszódhatott le a fejében, csak némán követtem.
Ó, Izabella, ugyan... Mindenki egyre gondol ilyenkor, hiszen az imént te is lélekszakadva kutattad fel Davidet, hogy segíteni tudj azon a csöpp kicsi lányon.
Nem sokkal később már a terepjáró mellett álldogáltam, és feszülten hallgattam David beszélgetését valamelyik tiszttel.
- Nem! Ki tudja, kinek a kölyke? - hangzott a mély férfihang a vonal másik végéről. Nem értettem tisztán minden szót, viszont a lényeget könnyen kikövetkeztettem. Nem látják szívesen a kislányt.
- De uram, ő csak egy gyerek! Nem tehet semmiről! - győzködte a főnökét David.
Nekem pedig hatalmas gombóc keletkezett a gyomromban. Miként lehetséges az, hogy egy ártatlan gyermeken nem segíthetünk? Miért kell ennyire előítéletesnek lenni, fel nem foghatom. Idegesen kezdtem el rugdosni a köveket, melyek a lábamnál hevertek. Gondolataimba merülve ácsorogtam ott, miközben a zöldszemű fiú a rádión keresztül vitatkozott. Aztán már csak egy nagy csattanást és egy tintát nem tűrő káromkodást hallottam. David volt, aki hatalmas erővel bokszolt bele az autó ajtajába.
- Most erre mondj valamit! Azt hiszik, hogy egy kislány árthat nekünk - akadt ki az amerikai. - Egy négyéves ártatlan gyermek csakis a katonákat fogja gyilkolászni. Ha ezt Ella megtudja... - fogta a fejét David, aztán elindultunk a házba, és többieket is beavattuk a dologba. A fiúnak igaza lett, a szőke doktornőn tényleg hatalmas düh lett úrrá. Abban a pillanatban szidta a kormányt, a háborút, a bolond tiszteket és ezt az egész helyzetet. Aztán elcsendesedtek a kedélyek, és kitalálta a megoldást. Még hogy a szőke nők buták!?
