Addiction

Prológus

Dominik

– Rohadtul szeretlek! Mit akarsz még?! – hajoltam Sophia fölé, az arcát a kezembe vettem, és úgy néztem rá, mint egy ázott kutya az erkélyajtó mögül.
– Nem tudom. Szükségem van egy kis időre.
– Miért csinálod ezt velem? Hm? Bébi!
– Szünetet akarok.
–Gyere hozzám feleségül! – böktem ki mintegy
mentőötletként. Nem akartam szünetet, a csajomat akartam mindenestül.
– Megőrültél?! – kerekedett el a szeme. – Ez a kapcsolat megmérgez! – húzódott el tőlem. – Kérlek, menj el!
– Mi a bajod?
– Menj el!
– Mi a picsa bajod van?! – Kezdtem elveszíteni a türelmemet. – Kérlek, menj el!
– Ne ezt szajkózd, baszd meg! Miért? Miért menjek el?!
– Mert egyedül akarok lenni. Kérlek! – Hátat fordított nekem. Sűrű, szőke hajának látványa felváltotta az arcáét. Vállát beejtve arra várt, hogy eltakarodjak a francba.
Dühösen a falra csaptam magam mellett. A teste megrázkódott ijedtében.
– Mi a faszomat vétettem? Mit kellene másképp csinálnom? – Elmenned! – Motyogta olyan halkan, hogy alig hallottam. – És utána mi lesz?
– Gondolkodom. Aztán majd beszélünk.
– Nem értelek – ráztam a fejem. Tényleg nem tudtam mire gondolni. Derült égből atombomba.
– Ha most nem mész el, akkor egyáltalán nem fogok gondolkodni semmin!
– Nesze, itt a magányod, amire annyira vágysz! – Egyedül hagytam, ahogy kívánta.
Kiviharzottam a belvárosi utcára, ahol Alex, a legjobb barátom állt. Cigi lógott a szájából, miközben az autómnak támaszkodva várt rám. Felindultságomban fel-alá kezdtem járkálni aztán belerúgtam egy közeli villanyoszlopba, nehogy véletlenül rajta vezessem le a dühömet. Kurvára fájt az a rohadt oszlop. Gazdag szókinccsel fejeztem ki a káromkodási ismereteimet.
– Ma bulizunk, Alex! – ráztam meg a lábam, hátha csillapodik a lüktetés. – Nem érdekel, hová megyünk, csak menjünk! Szállj be a kocsiba!
Felvont szemöldökkel taposta el a csikket, kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de szerencséjére, szó nélkül fújta a képembe a füstöt. Végül megvillantott egy széles vigyort, majd bepattant az anyósülésre.
Várt ránk a kurva éjszaka!

Anabell

                  
Az étteremben ültünk Carterrel, a családját vártuk a szokásos, havonta megejtett vacsorára.
– Amíg kettesben vagyunk, szeretnék beszélni veled valamiről – mondta.
– Miről? – Carter rátette kezét az enyémre.
– Kezd beindulni az üzlet. Egyikünknek sem jó, ha állandóan távol vagyunk egymástól. Szeretlek, és azt szeretném, ha Los Angelesbe költöznél velem!
Majdnem félrenyeltem a bort.
– Hogy mondod?
– Kérlek, Ana! Csodás lenne! Minden egyes nap együtt lehetnénk!
– Tudod, hogy nem tehetem! Nem hagyhatom magára az öcsémet.
– Jöhetne velünk, hozd magaddal! Éljen velünk! Felnevettem kínomban. Libabőrös lettem az ajánlattól.
Egyrészt, örömmel mennék vele, mert szerettem, és állandóan hiányzott a sok utazás miatt. Másrészt, Seattle az otthonom, és itt él a családom.
– Sajnálom, de Abel sosem menne ebbe bele.
– Csak beszélj vele! Gondold át, kérlek! – nézett rám könyörögve. Majd' megszakadt a szívem.
– Miért teszed ezt velem? – kérdeztem.
– Akkora probléma, hogy veled akarok élni?
– Túl sokat kérsz tőlem!
– Basszus, Ana! Komolyan azt hittem, hogy azonnal igent fogsz mondani. Minden rohadt héten magadra kell hagyjalak egy nagyobb megbeszélés miatt! Utálom, hogy nem vigyázhatok rád!
– Sajnálom, Carter, de nem mehetek veled!
– Meg sem fontolod? – engedte el a kezem. – Mekkora fasz vagyok, hogy azt mertem gondolni, annyira szeretsz, hogy velem jössz! Nem hittem, hogy a züllött öcséd és az alkoholista anyád itt tarthat!
– Elég! – ugrottam fel a székből. – Nem beszélhetsz így a családomról! Megértetted? Mondd meg a szüleidnek, hogy sajnálom!
Még hallottam, hogy Carter rácsap az asztalra, amitől megugrottak a poharak, aztán kisiettem az étteremből és fogtam egy taxit.