Elegem van! //Szünetel//

1. Fejezet - Megtörtént...

Elszöktem... Nem is otthonról, hisz az csak a szürke napjaim egy megállója. Nem a szüleimtől szöktem meg, hisz ők csak a megálló velejáróji. Hogy akkor mitől szöktem meg? Az élettől...
  Az ismeretlen utcán bandukolok egy fekete farmerben és egy egyszerű fekete hosszú újjú polóban, ami szintén fekete.
  Esik az eső. Még csak csepereg. A kezemre van húzva a póló újja, de, mikor végigcsorog az arcomon egy esőcsepp, felhúzom.
  A hőmérsékletem ütemesen változik. Egy óra elteltével már jéghideg. Pontosan egy óra elteltével...
  - Elég a számokból! - kiáltom el magam. Az esőcseppek gyorsabban kezdenek el hullani. Egy másodperc alatt huszonkettő esőcsepp landol a fejemen.
  - Elég a számolásból! - kezdek el futni. A hangom ugyanolyan gyenge. De mégis hangosan visszhangzik ebben az egyirányú sikátorban
  Amikor felfogtam előző mondatom, mely csak a saját gondolataimban él, megfordultam és amennyire gyorsan csak tudtam, sprinteltem.
  A szívdobbanásaim száma megnőtt. De a tempótól és a hirtelen jött félelemtől nem tudtam számolni.
  Az idő újra lelassult. Percenként mozdultam meg, de valójában... valójában... nem voltam képes számolni. Pedig eddig a számokhoz kötöttem az életem.
  Megszabadultam ettől a képességtől. Amit mindig is elakartam hagyni. Most meg... Most hiányzik. Hiányzik, hogy meg tudjam mondani, hogy percenként hányat lépek. Hogy hány centiméter egy lépésem. Hogy a hajamra hány esőcsepp érkezik...
  Mintha elvesztettem volna az életem értelmét. A számokat. Most már tudom... Amit én unalomnak hittem, az tényleg unalmas, de van értelme.
Vagyis, csak volt...
  Most itt vagyok egy utcán és sétálok. Nem tudom, hányat léptem, mióta... mióta megszöktem.
  Fogalmam sincs, mit csináljak. A lábam kezd fájni. Csak sötétséget látok. Meg persze, néhány autó fényszóróját. Nem tudtam, mennyi ideje ballagok és ez bosszantott.
  - Hét másodperc? - hallok meg egy ismerős hangot. Rögtön beugrott...
  - Pontosan - fordulok meg diplomatikusan.
  - Nem gondolod, hogy túlzásba viszed a számolást? - vonta fel a szemöldökét.
  - Honnan veszed, hogy szoktam... - folytattam volna a mondatot, de ő nem hagyta, hogy befejezzem.
  - Ezt elejtetted - nyujtotta felém a füzetem.
  - Mikor ellöktél - illettem szúros tekintettel. Ekkor néztem először a szemébe. Elpirultam...
  - Balázs vagyok - mosolyodott el.
  - Aida - fordultam el tőle.
  - Furcsa egy név - lépett mellém kacagva.
  - A tied meg tömegnév - pillantottam a hajára. Középbarna színű haja ízlésesen hátrafésülve. Látszott, hogy nincs rajta zselé, aminek kifejezetten örültem.
  - A te hajad is szép - röhögött. Ennyi ideig bámultam a haját? Tényleg elvesztettem az időérzékem. Az én hajzuhatagomat elképzeltem, hogy nézhet ki. Barna, szinte fekete tincsekben a vállamra hullik. Az esőtől -, ami még nem állt el - hullámokban áll.
  - Milyen sokáig tudsz gondolkozni - mosolygott.
  - Mennyire idegesítő vagy - ráncoltam a szemöldököm.
  Egy ideig nem szóltunk egymáshoz. Behunytam a szemem és úgy haladtam tovább. Akkor jutott eszembe, hogy nem tudom, hova tette Balázs a füzetem, mikor dudaszót hallottam. Kinyitottam a szemem, de csak egy reflektort láttam.
  Újra behunytam a szemem. Mintha megöleltek volna és ellöktek volna egyszerre... Mikor először kinyitottam a szemem, Balázs arcát láttam magam előtt.
  - Jól van? - hallom meg egy idősebb férfi hangját. Már tudtam... Ha Balázs nem segít, elütöttek volna...
  - Most is idegesítő vagyok? - ült ki egy vigyor az arcára.
  - Csak kicsit - mosolyodtam el én is. Legnagyobb meglepetésemre, közelebb hajolt hozzám. Feleszméltem a gondolatmenetemből és ellöktem.
  Ő meglepődötten tápázkodott fel. Én meg csak értetlenkedtem.
  - Kosár - röhögött a bácsi, aki majdnem elütött.
  - Na, menjen a ******* - lökte meg Balázs azt, aki kinevette. Általános fiúviselkedés.
  Mikor lerendezte a további vitáját, továbbsétáltam. Ő utánam sietett.
  - Miért akartál megcsókolni? - tettem fel az értelemszerű kérdést anélkül, hogy felé fordultam volna.
  - Miért nem akartál megcsókolni? - kérdezett vissza.
  - Újra idegesítesz - gyorsítottam fel a lépteim.
  - Akkor is idegesíteni foglak, mikor elviszlek egy helyre, ahol aludhatsz? - láttam meg újra a képén azt a vigyort.
  - Talán - fordultam el tőle. Éreztem, hogy a szempilláim súlyosodnak és már a lábam sem bírt sokat. A gyomrom korgott egyet.
  - Menjünk egy pizzériába - dobta fel az ötletet Balu. Igen, ez lesz a beceneve.
  - Jó ötlet - pillantottam le a hasamra. Innentől kezdve őt követtem.

*képkiesés*

  Egy ágyon fekszek. Ugyanaz az ázott ruha van rajtam, mint tegnap. Tudom, fura, de sem megkötözve nem vagyok, sem mesztelenül. Ja, és egyedül fekszek.
  - Jó reggelt! - lép be Balu. Nem alsógatyában libbent be, hanem egy farmerbe és egy egyszerű pólóban. Egy tálca kaja sem volt nála. Sem kávé vagy kakaó. Egyszerűen csak bejött.
  - Mi történt az este folyamán? - tápászkodtam fel és ledobtam magamról a takarót.
  - Hát, cicám...

Remélem, elnyertem a tetszéseteket ezzel a résszel, habár a sajátomat nem... Nézzetek be a többi történetembe is!