Elegem van! //Szünetel//

Prológus

Matematika órán ülök. Egy füzetbe írok. Hogy miért nem figyelek? Nem azért, mert lázadó rosszcsont vagyok. Azért, mert unalmas...
Még tíz másodperc. Kilenc. Nyolc. Hét. Hat. Öt. Mintha lelassult volna az idő... Négy. Hevesebben dobog a szíve mindenkinek rajtam kívül. Három. Mindenki az órát figyeli kivéve engem. Kettő. Az ajtót bámulom, ami elhozza a nap további unalmas tevékenységét. Egy. Egy pillanatra leáll az idő. A karórámra pillantok, majd behunyom a szemem. Megszólal a csengő.
Az osztály többi tagja a tanárral együtt kisiet a teremből. Ez volt az utolsó óránk. Feltápászkodok, de még mindig csukva van a szemem. Várok... De nem tudom mire. Kimegyek komótosan az ajtón. Úgy érzem, a többiek már fél órája elhagyták a termet, de csak öt másodperc telt el. A diáktömeg mögött ballgagok. Egyszer csak bezárul mögöttem a világ. Újabb diákok akarnak kiözönleni a nyüzsgő utcára.
A lépcső legutolsó fokán megállok. Várok hét másodpercet.
- Menj már! Egy perce itt állsz dermedten - lök meg valaki. A hang gazdája egy tizenhat éves srácé lehet.
- Egy perce? - fordulok felé pókerarccal. Semmilyen érzelem nem tükröződik rajtam.
- Igen. Egy perce - válaszol teljesen meggyőződött tekintettel.
- Csak hét másodperc volt - sétálok el. - Pontosan hét másodperc - szólok vissza az utca végéből. Nem fordulok hátra és meg sem várom, hogy reagáljon. Egyszerűen csak befordulok a következő utcába.
14605 szívdobbanás után a kapu elé érek és elfordítom a kulcsot. Egy kattanás, egy újabb szívverés és kitárom az ajtót.
Behuzom magam után és újra elfordítom a kulcsot, de ezúttal a másik oldalon.
Két perc elteltével már az ágyamon fekszek. Öt perc múlva az íróasztalomnál ülök.
Egy óra, nyolcvan perc és huszonhárom másodperc múlva egy ismeretlen utcán sétálok...