Crush

01.

Nem is tudom már, hogy pontosan mikor is kezdődött minden, csak az életem egyszer csak tele lett egy csomó olyan problémával, amit akkor nem tudtam kellőképpen kezelni. Új suliba kerültem, Apáék összekaptak és különköltöztek, a bátyám Ádám pedig annyira mérges lett, hogy az óta, sem jött haza a kollégiumból. És itt vagyok én, a 18 év alatti ártatlan lányka (kit az osztálytársai elnyomnak és köteles a hülye suli újság szerkesztőségébe tartózni, ha át akar menni irodalomból egy 3-val), akin a szülei polgárháborút vívnak. 

Tragikus, nem de?Mindig úgy gondoltam, hogy az életem unalmas és túl tökéletes, legalább is annak látszott. Hát kaptam izgalmat, mit nem mondjak.

Majd egyszer csak kezdtem észrevenni magamon apró jeleket, amik kicsit sem pozitív módon mutatkoztak meg. Például egyszer, amikor az egyik osztálytársam fellökött a folyosón és rám taposott, később pedig ugyan azon a napon Bartók Evelin leöntött egy üveg vízzel, kifelé jövet a suliból.
Ezek mind apró „jelentéktelen" dolgok voltak én még is drámáztam és sírtam tőlük, amikor pedig ezekhez hasonló esetek kezdtek jönni egymás után, akkor annyira a mélyponton voltam, hogy elkezdtem vagdosni magam.

Még emlékszem a napra mikor először vágtam meg a karom, kedd volt és esett kint az eső, Én meg a fürdőszobában álltam a tükör előtt kezemben egy papírvágó késsel, aztán egyszer csak megtörtént. Elsőre fájt, de pokolian, aztán ahogy múltak a napok a fájdalom egyszer csak abba maradt és vagdosás közben már azt sem tudtam miért csinálom. Csak az jutott eszembe, hogy szar vagyok és bocsánatot kértem a plüssmackómtól, amiért megszülettem. 

Hamarosan ezek az érzések kezdtek állandósulni és reggelente már csak azért keltem fel, mert a testem kilökött az ágyból majd, mint később minden reggel elkezdtem sorolni az okokat, hogy miért is akarok én ma felkelni és elmenni iskolába. Ha eközben valaha is megfordult a fejemben az a gondolta, hogy esetleg szeretnék kezdeni valamit az életemmel, akkor biztos csak mellőztem a gondolatot, mert eddig nem jutottam sokra.

 A legrosszabb rész csak ezután jött, a fizikai fájdalom. Egyszerűen csak fájt. Hogy mi azt máig sem tudom megmondani, talán a lelkem köhögte ki magából a jó dolgok gondolatát minden reggel, attól voltam annyira lehangolt.
A depresszió már kezdett teljesen eluralkodni rajtam, amikor készen voltam az alvászavart segítő tablettákat lekísérni alkohollal és függőlegesen elvágnia a csuklómat.Ne de kitaláljátok mi volt az-az apró dolog, amiről elfeledkeztem? Hát persze, hogy bezárni az ajtót. Akkor nyitott rám az én drágalátos édesanyám.

Lehet Isten akarta így, hogy akkor abban a pillanatban ne legyen vége az életemnek a fürdőszobánk kádjában, vagy csak én nem voltam elég óvatos. De hát, ha depressziós az ember, akkor csak egy dolog van a „céljaim" című listája elején, az öngyilkosság. 

Ez után meg persze anyám ás apám kiborult tőlem úgy 100000%-ban és elvittek egy olyan terapeutához, akivel apa együtt járt egyetemre, így fél áron vállat engem. Azóta folyamatosan egy olyan dolgot kerestem, ami a terapeutám szerint létfontosságú a túléléshez, valami/valaki, ami az életcélommá növi ki magát.Most már azon a ponton vagyok, hogy nem tudom nekem jó vagy rossz az, hogy ez az idióta belépett az életembe.