Never Let Me Go || Marvel || Dark Paradise

Never Let Me Go

Nyugodtan sétáltam a zsúfolt, belvárosi utcán. Szórakozottan kerülgettem a pocsolyákat a tömeg közepén, ami miatt nem egy idegeskedő pillantást küldtek felém a járó-kelők.

Reklámok és neonfények, amerre csak a szem ellát. A villogó táblák vakítását eltompította a temérdek, sárga taxi. Az a rengeteg ember... Valahogy olyan visszataszítónak kellett volna lennie a zsúfoltságnak, én mégis az otthonomat láttam benne, a megnyugvást.

Elvégre ez Amerika.

Elkalandoztak a gondolataim erre a megállapításra. Amikor rajta kaptam magam, hogy megint azon a kék tekinteten agyalok, megráztam a fejem. Ez nem jó. Miért nem tudom kiverni őt a fejemből? Hiszen már biztosan elfelejtett...

Felkaptattam azon a néhány lépcsőfokon, ami a könyvtár bejáratához vezetett. Az az utálatos történelemprofesszor - mert bár az orvosi egyetem lenne számomra ideális, mégis inkább bölcsész karra járok - a múlt heti késésem miatt plusz feladatot adott, amit egyébként nem is bánnék, mert a második világháborús téma a szívem csücske. Igen. Miatta.
Az Internet hasznos, de a professzor úr direkt ebbe a könyvtárba irányított, miután megalázott a csoport előtt. Ez egyetem, nem általános iskola, alsó tagozat. Felnőtt nő vagyok, és hosszú évek óta semmiféle tankötelezettségem nincs. Volt okom rá, hogy valamivel később értem be az előadásra. De persze kiszúrta. Ez a hátránya a kis létszámnak.

Büntetésemet mégis jó szívvel viseltem, elvégre ki nem gyűjtene össze vidáman minden egyes fellelhető szót Amerika Kapitányról és egyébként is, arról a háborúról?
Nekem ez ilyen furcsa szenvedélyem lett az idők során.

Beléptem a hatalmas, csöndbe burkolózott terembe. Egyébként is szoktam ide járni, és nem kevés könyv volt kint nálam. Egy kicsit úgy éreztem magam, mint egy teherhordó elefánt, ahogy kezemben a (sajnos idő hiányában jórészt csak félig olvasott) kötetekkel a könyvtáros asztalához léptem. Ez van. Szeretek olvasni.

Körbelestem a helyiségben, és a szokásos sorom felé vettem az irányt. Néhányan voltak még ott rajtam kívül, de igazság szerint meglepően kevesen. Nem tudom, mások mivel töltenek egy ilyen esős szombat délutánt...

Elmélyülten vettem szemügyre a könyveket. Igazság szerint már mindet legalább félig olvastam. Észre se vettem, és máris újra másfele jártak a gondolataim. A legutóbbi találkozásunk óta (ami azért nem tegnap volt) nem telt úgy el nap, hogy ne gondoltam volna rá.

A csuklómon ugyanis lemoshatatlan a tetoválás, amit még tizenéves koromban kaptam. Sokáig vigyáztam rá. Bucky-ra. Ő is Hydra... én is Hydra. Annyi különbséggel, hogy ő bizony soha nem mondta egy szóval sem, hogy hűséges. Én meg igen, az apám miatt, pedig a kapcsolatunk közel sem volt fényes. Bucky-nak és a húgának is gördülékenyebben ment ez az egész, hogy egyik napról a másikra pártoltak át a SHIELD-hez, mivel neki nem volt tetoválása, és Steve minden helyzetben kivétel nélkül a pártjukat fogta. Nekem meg csak odáig jött össze, hogy végleg ott hagytam a Hydrát. Igaz, én is megismertem Rogers-et, és jó barátok lettünk, úgy, mint Bucky-val, vagy Johannával. Fury - érthető okból - nem hajlandó egy teljesen nyíltan ex-Hydra ügynököt úgymond ,,foglalkoztatni". Így hát mardt az egyetem.

Néha szeretek eljátszani a gondolattal, hogy Steve talán máshogy tekintett rám. Szőkésbarna haja, igéző kék szeme, széles válla és az izmai, azt hiszem, kevés nőt hagynak hidegen. Engem legalábbis sajnos nem. Abban az időben jól megnéztek maguknak az emberek. Steve oldalán sétálgatva valószínűleg még feltűnőbb volt a jellegtelenségem. Bár ha ezt mondtam, mindig kijavított, ahogy Bucky is. Én mégis szürke egérkének éreztem magam mellettük.

Aztán valahogy ennek vége lett. Egyre kevesebbet beszéltünk. Nekik is dolguk volt, nekem is. Bucky-val néhanapján összefutunk, mégis életünk legnehezebb szakaszaiban tartottunk ki egymás mellett. Én kicsit félek felkeresni Steve-et. Nem akarom bokros teendői között még én is zaklatni. Egyébként is, mint már mondtam: biztosan elfelejtett.