Please, don't leave

1. emlék

  Csipogást hallottam. A szemem nem tudtam kinyitni és nem emlékszem, hogy mi történt velem. Annyit érzek, hogy valaki fogja a kezem. Próbálok felébredni, de nem tudok. Túl nehéz a szemhéjam. A monoton csipogás nem akar elmúlni. A szívem dobbanásával megegyező a ritmusa. Talán egy kórházba vagyok. Mi történhetett? Erőlködtem, hogy legalább egy pillanatra kinyissam a szemem. Sikerült. Először éles fény támadta meg a pupillám, de megszokva azt, lenéztem a kezemre, amibe egy másik fonódott. Egy fiúé. A szeme csukva, a feje pedig le-lekókad, miközben alszik. Nem ismerem, mégis itt van mellettem és fogja a kezem. Lassan kihúztam kezem az övéből, de felfigyelt rá és fáradt szemeit rám emelte. Szemei kétszer nagyobbra nyíltak és próbálkozott valamit mondani, de úgy látszott nem akaródzott neki. Könny gyűlt a szemében. Kiengedve azokat, hagyta, hogy végigfolyjon az arcán, majd a sós csepp a földön végezze. Óvatosan közelebb jött, mintha csak egy őzike lennék, aki bármelyik pillanatban megijedhet és elfuthat. Hátrább csúsztam az ágyon, amennyire csak tudtam, mert bevallom, tényleg megijedtem. Ezt ő is észrevette és patakokban kezdtek el folyni a könnyei, amiket már nem sikerült visszatartani. Akadozva, sírását visszafojtva megszólalt.

 - Tudod, ki vagyok? - kérdezte félve, már-már megbánva mondatát.

 Egy fejrázással jeleztem, hogy fogalmam sincs, mire visszaült és a tenyerébe temetve arcát még jobban sírni kezdett. Nem tudtam, hogy mit tegyek. Egy vadidegen ül előttem és sír. Miattam sír. Mert nem tudom, hogy kicsoda. Remegő kezemet a hátára simítottam és csak most vettem észre, hogy mennyi cső van belém kötve. A lábam és a karom is bekötve. A fiú lassan, kipirosodott szemekkel rám nézett, hátha van egy kis remény.

 - Ki vagy? - igazán nem sértésnek szántam a kérdésem, de úgy látszik, egy kicsit megbántódott. Talán meg sem kellett volna szólalnom.

 - Inkább hívjuk a dokit, rendben? - egy erőltetett, fáradt mosollyal állt fel a műanyagszékből, ami nem lehetett a legkényelmesebb alvás szempontjából.

 Kilépve az ajtón, még egyszer rám nézett az üvegablakon keresztül és letörölve egy könnycseppet kilépett a látókörömből. Körülnéztem a szobában. Mellettem a széken, amin nemrég még ültek egy kabát volt ráterítve. Bevillant valami.

 A járda szélén ültem és szipogtam. Esett az eső, én pedig ott áztam egy lámpa halvány fényében. A cipőm beázott, de nem akartam hazamenni. Még nem. Összehúztam magam, hogy ne hűljek ki teljesen és ekkor landolt valami a fejemen. Már nem esett több eső a hajamra. Egy kabát volt a fejemen. Hátra fordultam, hogy megnézzem, ki volt az, aki rám rakta. Egy srác állt mögöttem és most már ő volt az, aki ázott. Maga elé bámult, a keze a zsebében, a fehér pólója csaknem teljesen átázva. Rekedt hangon megszólalt.

 - Megint a szüleid? - kérdezte, de látva, hogy nem válaszolok, folytatta - A többiek aggódnak ám érted...

 Magam elé meredtem, a kabát pedig már a kezemben volt. Fátyolosan láttam és az arcomhoz nyúlva, valami nedvességet éreztem. Miért sírok?Egyre több kérdés kezdett halmozódni a fejemben, amire minél hamarabb akartam a választ. De közben féltem is. Nem tudtam semmit magamról, se a fekete hajú srácról, se pedig arról, hogy miért vagyok itt. Még a nevemet sem tudom. Az ajtócsapódásra rögtön felriadtam bambulásomból és a dzsekit nem engedve visszafeküdtem a fehér lepedőre. A srác visszajött és a sírásnak nyoma sem volt az arcán, sokkal inkább megkönnyebbülést mutatott. Mögötte gondolom a doktor, aki mosolygott ugyan, de mégis láttam a szánalmat a szemében. A fehér köpenye zsebéből kivéve a kezét, a hóna alatt lévő kórlaphoz nyúlt, majd a nyakában nyakláncként lógó szemüvegét az orra hegyére biggyesztve tanulmányozni kezdte a fehérséget. Hümmögött párat, majd néhány bólintás után rám nézett.