Please, don't leave

3. emlék

- Micsoda? Ezt mégis hogy érted? - Jin, amilyen gyorsan csak lehet, reagált a dologra és rögtön mellém került.

Körbenéztem a srácokon, akik most mind ugyanolyan arccal néztek vissza rám. Kíváncsian, mégis félve, mintha azt akarták volna, hogy beszéljek, de mégsem.

- Az igazat megvallva, magam sem tudom. Csak... - nagy levegőt vettem és új oldalról próbáltam megközelíteni a témát. - Egy pillanatra, mintha mindenkit ismertem volna. Úgy értem, igazán. Tudtam, milyenek vagytok, hogy Taehyung és Jimin minden bajba együtt keverednek bele, majd úgy tesznek, mintha ártatlanok lennének, hogy Namjoon és Jin mindent megtesznek a többiekért és gondoskodnak róluk, akárcsak Yoongi, aki igaz, nem annyira mutatja ki ezt. Hoseok, aki mindig azt mutatja, hogy mennyire vidám, közben meg ő a legkomolyabb köztetek. Jungkook, pedig... nos, odáig nem jutottam el.

Jungkook ezt hallva elengedte az eddig tartott kezem és üresen bámult maga elé.

- Miért? - kérdezte, én pedig összeráncolt szemöldökkel jeleztem, hogy fogalmam sincs, miről beszél, mire végre rám nézett. - Miért van az, hogy rám nem emlékszel, rájuk pedig igen? Miért van az, hogy akármennyire is szeretném, hogy emlékezz rám, mégsem teszed? Miért nem emlékszel rám, mikor nekem te vagy a legfontosabb? Miért mindig a legfontosabbakat veszítem el?!

A következő pillanatban egyszerűen felállt és kiviharzott a nappaliból, gondolom a szobája felé.

- Ez meg mi volt? - kérdezte Tae, amit egy rosszalló horkantás követett.

- Hagyd... - Jin szólalt meg halkan, mégis figyelmeztetőleg – Tudod, hogy min megy át, ugye? Olyan, mintha másodjára veszítené el azt, aki fontos neki. Talán így van.

Jin tekintete, ami eddig a földet szemlélte, most engem nézett, mint aki tudná, hogy Jungkook mit érez. Próbáltam emlékezni, de akármennyire is erőlködtem, nem nagyon ment. Végül ő is felállt, azt hittem Jungkook után megy, de a csuklómat megfogva felhúzott a kanapéról és eltűntünk egy számomra még ismeretlen szobába.

- Mit csinálsz, Jin? - egy pillanatra megijedtem és hangom is ezt sugározhatta, mert mikor felém fordult, rögtön kisimult az eddig szorosan összehúzott szemöldöke és elengedte a csuklóm.

- Bocsi... Sajnos meg kell szegnem egy Jungkooknak tett ígéretet. El kell mondanom, hogy... - ekkor benyitott valaki az ajtón, nem túl finoman, majdnem kitépve az ajtót a keretéből.

- Mégis mit képzelsz? Csak úgy elrángatod, mintha ő tehetne mindenről! Olyan volt az arcod, mintha megölni készülnél valakit! Csak remélem, hogy nem arra készülsz, amire gondolok – igen, ő az. Yoongi. Gondolhattam volna.

- De, Yoongi, épp arra. És te sikeresen félbeszakítottál. Köszönöm, ha még nem mondtam volna – Jin végül leült az ágyára, mert tudta, hogy barátja nem fogja egyhamar elhagyni a helyiséget.

- Akkor hallgatlak én is – Yoongi becsukta maga után az ajtót és helyet foglalt egy gurulós széken, majd hátradöntve kissé a szék támláját, kényelmesen elhelyezkedett.

- Valaki elmagyarázná nekem is, hogy mi folyik itt?! - úgy nézhettem ki, mint egy hisztis öt éves. A szoba közepén, durcás tekintettel, várva, hogy megkapjam amit akarok. De nem érdekelt. Betelt a pohár. Utáltam, hogy nem tudtam semmiről és senkiről, ők pedig jobban ismernek, mint én saját magamat.

- Á, itt van Seulbi! - poénkodott Yoongi, mire gyilkos tekintetemre behúzta a nyakát.

- Ne viccelődj! Magyarázatot akarok, mégpedig most rögtön, vagy megyek és elmondom Jungkooknak, mit akartál tenni, akármi legyen is az! - csúnya húzás volt tőlem a zsarolás, de már nem tudtam, hogyan húzzak ki belőlük akármit is.