Megmondom őszintén, hogy nem erre számítottam. Két fiú egy szál törölközőben, szájukban fogkefével rohangáltak egymást kergetve, míg egy harmadik tudomást sem véve róluk ült a kanapén, fülhallgatóval a fülében és nem zavarta, hogy körülötte szanaszét hevertek a párnák, miközben az a két kölyök széttaposta azokat. Egyáltalán nem ezt vártam. Elég hangosak voltak, de ahogy Jungkook elkiáltotta magát, összerezzentem. Mindkét fiú tágra nyílt szemekkel bámultak minket és fogadni mertem volna, hogy ha a szájukat nem foglalta volna le a fogkefe, még az álluk is a padlót verdeste volna. Még a kanapén ülő srác is kelletlenül felnézett a hirtelen csendre. Mikor szemünk találkozott, elmosolyodott. Felállt a helyéről, majd lustán megindult felém és mikor odaért, a fejem tetejére rakta a kezét, majd úgy kezdett simogatni, akár egy kiskutyát. Mégsem tudtam haragudni rá, olyan kedvesen nézett rám. A két másik köhintett párat, mire a "gazdám" leengedte a kezét és visszatért eddigi tevékenységéhez, ám fél füllel még mindig figyelt. Két vigyorgó fejjel találtam szembe magam és a következő pillanatban fel is kaptak az ölükbe és szorongatni kezdtek. Igen, inkább volt szorongatás, mint ölelés.
- Olyan jó, hogy visszajöttél, Seulbi! Nagyon hiányoztál! - megkockáztatom, hogy még egy könnycseppet is láttam az alacsonyabb szemében, de mosolyával el is tüntette.
- Seulbi? - vágtam értetlen fejet, mire a srácok letettek és leheletnyivel hátrébb álltak, realizálva, hogy még mindig nem tudom, hogy kicsodák.
Most a magasabbik szólalt meg, de nem hozzám, hanem Jungkookhoz fordult, aki már levette a kabátját és a cipőjét is átcserélte egy papucsra.
- Jungkook-ah, még nem meséltél neki semmit? - szemöldökét felvonva vonta kérdőre a fiút, aki pedig csak bűnbánóan rázta a fejét.
- Azt akarom, hogy ő emlékezzen.
- Azért az mégiscsak túlzás, hogy a nevét se említetted meg neki, nem?
Ide-oda kaptam a fejem a fiúk között, azt se tudtam, kire figyeljek.
- Talán - Jungkook a tarkóját vakarászta, mígnem belátta, hogy a barátjának igaza van. - Na jó, akkor én megyek és kipakolok, addig beszélgessetek vagy nem tudom, de Jimin, Taehyung! Ne ijesszétek meg!
A két említett olyan arccal nézett a kis folyosón eltűnő Jungkook után, mintha nem támadtak le volna az első alkalommal is. A két fiú már el is tűnt, ahogy visszafordultam. Remek, egyedül hagytak. Körbenéztem a nappaliban, majd leültem az előttem lévő kis fotelbe és onnan szemlélődtem tovább. Az ülőalkalmatosságok között lévő asztal alatt párnák voltak, hogy kihúzva azokat köréjük lehessen telepedni. Ha jól megnéztem, nem is volt olyan magas. Mellettem egy állólámpa, aminek egy kissé meg volt csavarodva az állványa és a lámpabura virágszerűen nyílt szét az izzó körül. Nem volt bekapcsolva, mivel a nagy ablakon elég fény jött be. Egyszerre olyan érzésem lett, mintha valaki figyelne. Így is volt. A simis srác volt az a kanapén, akitől bevallom egy kicsit megijedtem. Nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy úgy bánjanak velem, mint egy háziállattal. Igazából semmihez sem voltam hozzászokva, de ezt az érzést egyenesen utáltam. Zavartan kezdtem piszkálni a ruhám alját.
- Ugye tudod, hogy normális helyzetben elküldtél volna melegebb éghajlatra, ha megsimogatom a fejed? - szólalt meg végre. Felkaptam a fejem.
- Normális esetben?
- Amióta megjöttél, csak kérdezel.
- Bocsánat - nem tudtam, hogyan kéne viselkednem, amit csak nevetéssel díjazott.
- Nos, annyit elárulok, hogy a régi Seulbi nem így reagált volna a dolgokra - előre dőlt és a térdére támasztotta a könyökét, mintha tetszett volna neki a helyzet
YOU ARE READING
Please, don't leave
Fanfiction,,Csipogást hallottam. A szemem nem tudtam kinyitni és nem emlékszem, hogy mi történt velem. Annyit érzek, hogy valaki fogja a kezem. Próbálok felébredni, de nem tudok. Túl nehéz a szemhéjam. A monoton csipogás nem akar elmúlni. A szívem dobbanásáva...
