Majdnem csók

Itt fekszem mellette. Fura szitu. A helyzet az, hogy az egész Ákos ötlete volt. Mármint ez a hülye játék. Az egész persze arra ment ki, hogy megdönthesse Krisztit. Jó, ő sem nagyon bánta... Csak nekünk meg ez olyan hülye helyzet! Legalább hoztunk volna plusz egy sátrat vészhelyzetek esetére. Mint mondjuk ez...

A hely irtó szűk, ráadásul a földből csak a hideg áramlik fel, szóval az egész tök gáz. Próbálom magam minél kisebbre összehúzni, hogy ne zavarjam meg. Láthatóan ő alszik, bár ki tudja... nem láttam még aludni. Egy biztos, horkolni nem horkol.

Basszus, itt egyre hidegebb van! Brrr... Vastagabb hálózsákot kellett volna hoznom. Ő miért nem fázik? Hogy a fenébe tud úgy feküdni, mintha összkomfortos szállodai ágyban lenne?

- Minden oké? – hangzott fel a hangja én meg ugrottam egyet fekve... Mi ez, egy oposszum?

- Rohadt hideg van – dünnyögtem összekoccanó fogakkal. Reggelre sem fogam, sem lábujjaim nem lesznek, asszem. Igen, a lábujjaimat már épp kezdem nem érezni... Kit akarok becsapni, már vagy négy perce semmit nem érzek a lábujjaimmal!

- Átkaroljalak? – fordult felém, és meg sem várva a válaszomat, hozzám bújt. He?

- Hé – nyögtem akaratlanul, de az az igazság, hogy egy szavam nem lehet, hiszen egyszer csak meleg lett... igaz, a lábamat ezután sem éreztem, de legalább nem azt éreztem, hogy egy jégveremben vagyok. Bakker, ez komolyan nem fázott!

- Jó így?

- Aha – dünnyögtem élvezkedve. – Maradj így! – vettem egy nagy levegőt, mire betöltötte az orromat a tusfürdőjének illata. Oké, ezt már biztosan csak álmodtam, vagy már meghaltam, nem tudom, de jó ez az állapot.

- Akkor aludjunk – dünnyögte ő is, és ahogy kifújta a levegőt, az végig szántott a tarkómon levő pihéken, minek köszönhetően végig szaladt a testemen a hideg – a jó értelemben vett „hideg" -, és minimálisan életet lehelt a lábamba is, amit hirtelen idegrángásból elkövetett mozdulattal felrántottam, végig szántva a sípcsontját, mire felszisszent.

- Bocsi – szabadkoztam szerencsétlenül.

- Mitől ilyen marha hideg a lábad? – kérdezte furcsállva, és a tenyerébe fogta a lábfejemet, és elkezdte dörzsölgetni, hogy felmelegedjen.

- Valószínűleg nem azért, mert az erdőben fekszünk éjszaka a földön – böktem ki szemforgatva, és hagytam, hogy életet leheljen elhalt testrészembe.

- Olyan, hogy zokni? – kérdezte nevetve, mire a másik lábammal megkerestem az ő lábfejét.

- Rajtad sincs – fordítottam hátra a fejem, és csak akkor eszméltem rá, hogy milyen közel van az arca, mikor a lehelete az arcomat érte. Akkor viszont a testemben levő összes vér az arcomba tolult. Legalább az már nem fázott.

- Én nem is vagyok fázós – rázta a fejét csendesen, és lábával elkezdte dörzsölni a másik lábfejemet. Lángoló fejjel – szerintem ő is észrevette, de mindegy – fordultam vissza, és próbáltam csak élvezni gondoskodását.

- Hideg van – jegyeztem meg ismét. – Nem kell fázósnak lenni, hogy fázzon az ember.

- Oké, akkor kezdjünk el ezen vitatkozni – sóhajtott nagyot, és mindkét lábamat a lábai közé rakva átkarolt. Gyakorlatilag teljesen beburkolt. Teatyaúristen!!! És azt hiszem, ez volt az a pillanat, mikor a jégkockából hirtelen átlendültem erősen olvadó fagyi-állapotba. - Inkább aludjunk – jelentette ki, és kényelmesen elhelyezkedett mögöttem.