The Others

3.

- Jackson a földre!

*Gránát robbanások*

Mintha lelassult volna az idő. Hallom a robbanásokat, a golyókat, ahogy süvítenek a levegőben. Mély levegőket veszek, nyugodtnak kell maradnom. Érzem minden szívdobbanásom, mintha ki akarna törni a mellkasomból, a karom...a karom egyre csak lüktet, viszket, ég, majd elvesztem a fonalat. A fekete nyom a kezemen, mintha az ereimben terjedne szét, akár egy fertőzés, átveszi felettem az irányítást, a szemem vérbe lábad...ez már nem én vagyok.

Jackson kiugrik a gödörből és előre tör, kezében a fegyverével.  BOOM....(tölt)....BOOM...(tölt)...BOOM...(tölt) a reflekszek, a gyorsaság, a pontosság, előtört a gyilkolásra való ösztön, hajtja a vér szaga. Jackson már nem volt ura a testének, átvette a helyét valami sötét, mélybe rántó érzés, az érzés ami a Másokat is vezette. Mind hiába, túlerőben voltak, mindegy hány találat volt.

* Apa!*
- Ez a hang...

*Apa!*
- Ez ismerős

*Apa, kérlek gyere velem játszani*

*Ugye szép lovat rajzoltam?*
- Carol?

Ez nem én vagyok! EZ NEM ÉN VAGYOK! TŰNJ EL A FEJEMBŐL! TŰNJ EEEEEEL!

Egy társam vállon ragad - JACKSON, VISSZAVONULÁS! - moccanni se bírtam, de tudtam itt nem maradhatok, különben engem is megölnek. Az erdő fele vettük az irányt, mindenhol hullák hevertek a vérükben ázva, de a mások nem álltak meg. Páran akik megmaradtunk, nem tudtuk merre menjünk, hol lesz biztonságos, de nem állhattunk meg. 

Fél napja már, hogy gyalogoltunk az erdőben, nem volt megállás. Végre kiértünk a part közelébe, megcsapta az arcom a tengeri szél. Szinte már el is felejtettem ezt az illatot, olyan volt mint a szabadság, kellemes belső meleg érzést adott, reményekkel tele. Az idillikus képnek egy mellkasi fájdalom vetett véget, a tárdemre rogytam.

*Göhhh* *Ughhhhh*

Öklendezni kezdtem, de tudtam, ma nem sokat ettem. A pillanatban mikor lenéztem, nem hittem el amit látok, vér...rengeteg vér.

- Jackson, jól van? Mi történt magával?

- Nem tudom Uram, de nem vagyok jól!

Mindenki furcsán nézett rám, senki sem értette, ahogy magam se, mi történik. A tábornok megragadta a karom, próbált felsegíteni, mikor észrevette a bal karomat.

- Ez meg micsoda? - rám förmedve kérdeztem - Mikor és hol sebesült meg így??

Pontosan tudtam a választ, de felelni nem volt bátorságom. Féltem, hogy azok akiket a társaimnak nevezek, elfordulnak tőlem, magamra maradok.

- A támadás első napján történt Uram! Magam sem emlékszem pontosan mi történt, de minden pillanatban érzem, napról napra elvesztem önmagam.

Senki sem szólt, csak néztek tovább rémülten, de a tábornok pontosan tudta, miről van szó, de ebben a pillanatban még ő is csak hallgatott. Tudta, hogyan fogom végezni idővel, így eltitkolt előlem mindent.

- Rendbe fog jönni katona! Tartson ki!

Nyugtató szavainak akkor még hittem, erőt adott, hogy bízik bennem. Elidőztünk egy keveset a parton, nem tudtuk mikor érezhetjük ismét magunkat így, de tudtuk, nem maradhatunk, így tovább kellett menni, hátha akadnak még táborok túlélőkkel.