The Others

4.

*Ajtó nyilik. Lassan kinyitom a szemem, minden homályos.*
* - Mi ez? Hol vagyok? *

*Pár tompa hang hallatszik a háttérből, de nem tudok mozdulni. Magamnál vagyok, de hiába erőlködök, valami mintha lefogna.*

*- Hééé, van ott valaki?*

*Elcsendesül minden, lépéseket hallok, egyre közeledik felem.*

*- Mit akar tőlem?*

*Kábultan fekszem, erőtlen vagyok, a karomból egy hosszú cső lóg ki, nem tudom mi történik.*

*A lépések elhalkulnak, megállt, újra kérdezem.

*- Mit akar tőlem?*
*Hirtelen valami torkon ragad, nem kapok levegőt, kapálózni sem tudok, meg fogok fulladni.*

*Ébredj..*

*Ébredj.....*

*(torz hangon) ÉBREDJ!*

- Ááááá! - ijedtem fel álmonból.
- Jackson, téged meg mi lelt? 

Ránéztem Emersonra, de nem tudtam mit felelni, nem mondhattam el neki, hogy ezek az álmok gyötörnek a nap óta, hogy ránk találtak.

- Csak egy rossz álom volt.

- Tudom...a háború miatt van. Gyakran én is álmodok, az elmúlt időszakról, mintha átélném újra meg újra, egy saját pokolként. Gyere...lassan indulnunk kell.

Emerson volt akiben talán még láttam valami kis reményt arra, hogy elfogadja, nem vagyok olyan mint a mások, de az álmok aggasztottak. Vajon az álmok mit jelenthetnek? Talán egy emlék? A valóság? Talán a jövő? Bárkit kérdezhettem volna, nem kapnék választ arra, amit magam sem értek, de mégis annyira valóságosnak tűnt. Lenéztem a kezemre, ami mintha ismét izzani kezdett volna, halványan felvillant, mintha üzenni akarna, majd ismét fekete lett.

- Katonák! Szedelődzködjenek össze, indulunk! Jackson, maga is igyekezzen!

Erőt vettem magamon, bevallom, nagyon kimerült voltam. Az élelmünk fogyóban volt, akárcsak a friss, tiszta víz, ha nem találunk mihamarabb egy tábort, nem a Másoktól kell félnünk, előbb vagy utóbb, utolér minket a vég. 

A majd száz fős csapatból, a rajtaütés után, alig huszonketten maradtunk, a többi társunk vagy már halott volt, vagy az ő rabjuk. Nem időzhettünk sokat rajta, hiszen a múlt sebezhetővé tett minket ellenük szembe.

Nekiindultunk ismét egy napnak. Utolsó hírek szerint New Orleans kikőtőjéből, közel hat nap múlva indul egy hajó Európába, amit ha elérünk, tovább mehetünk, a legnagyobb kolónia felé Waterfordban. Nem kis távolság bevallom, a közel négyzáz mérföldes utat alig hat nap alatt kell megtennünk. Lehetetlenre vállalkoztunk, de nem volt választás, maradni nem tudtunk. Indulás! Nem veszíthettünk egy percet sem. A nyomás mindenkin nagy volt, ki tudja mit rejt ez a pár nap, csak reménykedni tudtunk. Baytown partjától a városok felé vettük az irányt, a part mentén nem haladhattunk, túl nagy feltűnést keltett volna a Mások számára, így egyhangúan, a házak közötti mozgásra szavaztunk.

A város falai már nem tükrözik, az egykor virágzó, pezsgő társadalmat, mára már inkább kihalt, fakó lett minden. A boltok többsége romos, az ablakok betörve, az autók üresen állnak, csakhogy a gaz nem nőtte körbe őket. Kávèzók mellett elhaladva, mintha még ma is hallani lehetne a város zaját, a friss kávé illata körül ölel minket...

- Édesem tudod, hogy ezt már megbeszéltük, nem lesznek kamerák a kislányunk szobájába.
- Én most is azt mondom, sose árt a biztonság, nem tudni mikor történik baj, jobb ha előre gondolkozunk.
- A kamerákat akkor is túlzásnak találom, főleg, hogy még meg sem született.
- Azért vedd kérlek fontolóra.
*Egy espresso és egy latte*
- Köszönjük!
- Ebből nem engedek!

- (halkan, szinte már suttogva) Mindenki le a földre, maradjatok veszteg.

Magányos rém tűnik fel egy kis utcából...Ennek nem lesz jó vége...