The Day My Heart Stopped (hungarian translation)

{Scars} KEELEY

Keeley:
A korház csendes volt hajnali 2:35-kor. A sírkert elköltöztetésével dolgoztam, unott és fáradt voltam. Végre lepihenhettem az asztalomnál, készen a papírmunkákkal, a betegeknek pedig semmire sincs szükségük.
Kezdtem elbóbiskolni, amikor kinyílt az 
ajtó, és berohant valaki egy hordággyal, rajta egy velem egykorú fiúval. Napbarnított bőre zsírosnak tűnt és az egész teste remegett. Szemei lehunyva maradtak, de a folyamatos nyögdései elárulták, hogy még életben van. Egy internált doktorral beszégettem, miközben követtem a hordágyat a legközelebbi üres szobáig.
"Név?"
"Liam Payne, 23 éves, szomszéd hívta a 911-et amikor fentről esést hallott. Visszahúzódottabb volt, de jött a mentővel."
"Egészségügyi történelem."
"Valójában eléggé hosszú, Dr.Reynolds."
"Mondd el."
"Egész életét egy vesével élte le, ameddig pár hónapja kiderült, hogy a másik újra működni kezdett."
"Mit a véleményed?"
"Vese hiba." Bólintottam és átrohantam a fiúk szobájába.
A szív kijelző egyenesedett amikor beléptem. Mindenkit félrelöktem az utamból igyekezve, hogy odaérjek hozzá.
"Elveszítjük!" Kiáltottam, őt nézve. Nehezen lélegzett és nyitva tartotta a szemeit. A kijelzőn kiegyenesedett a vonal, a teste elernyedt és megállt a harc az életben maradásért.
"Adj egy defibrillátort, 150-en!" Kiáltottam túl a felfordulást. Valaki gyorsan a kezembe adta a lapátokat, feltöltve őket. Lecsaptam, nézve csupasz, ívelt hátát az asztalra esve.
Lihegett, a szemei pedig nagyra nőttek. Vártam, a defibrillátorral a kezeimben készen arra, hogy használjam, ha szükség lenne rá. A szíve lenyugodott.
Minden lehiggadt, és nagyot sóhajtottam. Az asszisztensek bejöttek a terembe takarítani. Az elemlámpámat fölé emeltem és kinyitottam szemeit, nézve ahogy a pupillái kitágulnak. Pislogással meg akart szabadulni a nagy fénytől, így végül elengedtem a szemhéját.
Helyesen tette, körültekintő volt. Elnevettem magam, de csak halk kuncogás volt. Egy álmos mosollyal ajándékozott meg.
"Szép hangja van." Mondta halkan. Megint kuncogtam.
"Köszönöm Payne úr, ki tudja nyitni magától a szemét?" Csak megvonta a vállát, tudtam, hogy fáradt. Ajkamba haraptam, egy ötletem támadt.
Arcára tettem a tenyerem.
"Megpróbálja... az én kedvemért?" Kérdeztem flörtölős hangsúllyal. Végigsimítottam borostás arcán, ő pedig levegő után kapkodott, rögtön kitárva szemeit. Most már nem tudtam visszatartani, a testem is megremegett a nevetéstől, és nagyon jól esett ilyen hosszú idő után végre nevetni.
"Köszönöm." Mondtam neki. őszinte mosollyal nézett rám, az álom pedig már kiment a szeméből. Teste megdermedt amikor körbenézett és száját halk sóhajtás hagyta el.
"Mi történt?" Kérdezte lágyan. Nem tudtam, mit feleljek, ezért feltettem a saját kérdésem, ami fontosabb volt.
"Mióta nem szedi a vese gyógyszereit, Payne úr?"
"Liam." Javított ki gyengéden. A szívem nagyot dobbant.
"Liam." Mondtam mosolyogva. Újra megkérdeztem. "Mióta?" Nagy levegőt vett.
"Egy ideje." Mondta, szünetekkel. "Elfogyott... és nem értem rá újat venni." Úgy szidtam meg, mint egy kisgyereket.
"Szerencséje van, hogy az alsó szomszéd meghallotta, hogy elesett. Akár halott is lehetne." Jelentettem ki.
Csendes volt, miközben engem bámult. És miután végignézett rajtam, csak mosolyra húzta a száját.
"Min mosolyog?"
"Ön szép." Az egyszerű válaszától kipirultam és ő ezt is megjegyezte.
"Mi a neve?"
"Dr. Reynolds." Válaszoltam.
Mert ez voltam, egy orvos. Nem lehettem több számára. Nincs páciens/dolgozó kapcsolat.
"A keresztneve?" Sóhajtottam, elengedve vállaimat.
"Keeley." Éreztem, hogy megint pirulok, amikor mosolyogva felnézett rám.
"Gyönyörű név gyönyörű lánynak." Elfordítottam a fejem és nevettem, ennek kellett lennie a legérzelgősebb dolog amit valaha mondtak nekem.
"Nem hiszem el, hogy ezt a sort használta!" Kuncogtam, letörölve az örömkönnyeimet.
"Miért nevet?" Kérdezte szórakozottan.
"Ez olyan előkelő volt!" Nevettem megint, ezúttal ő is csatlakozott hozzám, biccentve a fejével.
Fájdalom suhant át az arcán és egy hirtelen lélegzetet vett.
"Megyek a fájdalomcsillapítójáért, Liam." Mondtam és megsimítottam a vállát, nézve a kábeleket amik a testét összekötötték a gépekkel.
"Várjon." Mondta, megfogta a kezem és magához húzott.
"Van kötszere vagy valami... nem tudom." Emelte fel az ingujját miközben beszélt és nekem hangos sóhajtás hagyta el a számat.
A nyomok hasonlóak voltak azokhoz, amik nekem voltak és most már hegekké alakultak, mindenhol a testemen
"Többre lesz szüksége kötszernél" Mondtam tapasztalatból.
"Csak... Kérem." Az ingerlékenység érződött a hangján, biccentettem és kisiettem a teremből, le a folyosón, a könnycseppek pedig csak gyűltek a szememben.
Nem tudom, hogy voltam képes ezt tenni olyan sokszor éveken keresztül; egy pengét végighúzni a bőrömön, hagyva a vért kifolyni. Nem értem, hogy tudja ezt tenni magával egy ilyen csodálatos ember. Megmarkoltam a készletet, amit anyukám használt, amikor itt dolgozott és visszasiettem Liam szobájába, letörölve a könnyeimet az arcomról.