KÉRLEK,HA OLVASOD HALKAN HALLGASD HOZZÁ A ZENÉT,A TELJES ÉLMÉNY KEDVÉÉRT! KÖSZÖNÖM!
Amikor feleszméltem az állandó önsajnálatból ,odamentem a tükörhöz és belenéztem. Kicsattant száj,alvadt vér maradványok az arcomon (még az Arénából). Csapzott haj és szakadt ruhák. Nem valami szép látvány! De ezt egyenesen bevallom. Körbenéztem a szobámban. Könyvek, festmények, és minden egyéb dolog ami hiányozni fog. De ami a leginkàbb azok az emlékeim. Mert sok millió szörnyűség mellett akadt rengeteg pozitív is. Amikor Néra véletlenül belefejelt az ételbe. Amikor az egyik konyhás kiöntötte az olajat,majd Ewyl rohanás közben elcsúszott rajta. Akkor nevettem a legnagyobbat életemben! Még most is elkezdtem. A hasamat fogva röhögtem. A nyakláncom pedig, egy kedves öregemberre emlékeztet. Akinek a házában naponta többször is megfordultam s akinek a kalandjain,történetein nőttem fel. És most el sem tudok tőle búcsúzni. Ez a gondolat mélyen nyomasztott. Bárcsak tehetnék ellene. Bárcsak megölelhetném és mondanám neki,hogy találkozunk még. Kötelességem elköszönni tőle! Minden áron! Az ajtóhoz léptem . Utoljára visszanéztem rá. A szobámba.Már nincs idő visszaérni. Már nem látom többet.
De így van rendjén. Valamit valamiert. Futni kezdtem. Át mindenen és mindenkin. Keresztül a palotában majd a falun is. Rohantam,teljes szívemből . Az égre pillantottam, és a mosolygós csillagok visszanéztek rám. Majd elértem a célom. Hangosan kopogtatni kezdtem.
-Jons bá! Jons bá!-töröltem meg az arcomat.
-Mia!-ölelt meg.
-nagyon nincs időm! 1 óra van , vége van a bálnák és jönnek értem!
-tudom-motyogta.
-de mégis honnan?-honnan tudhat mindent egy idős ember?
-maradjon az én titkom!-mosolygott .
-Természetesen. Hiányozni fogsz!-mondtam őszintén.
-Te is nekem.-ölelt meg utoljára.
Már hallani lehetett az őrséget. Itt voltak. Értem.
-hallom őket.-néztem magam elé.
-megvan a nyaklánc?-kérdezte, mire én kinyitottam a kezem.
-igen.
-Vigyázz rá ,és nem lesz baj!
-ígérem!
A lovasok ideértek.
-Mia Kedody!Most azonnal velünk jön!-nyújtotta a bilincset.
-ne!-kapott oda Jons.
-Hagyad!-ordítottam el magam. -Nincs visszaút!
-kérem, csak van más út is!-fogta a férfi kezét.
-Sajnálom,de nincs. Valamint a királynő nyomatékosan megkért, hogy aki ellenáll,vagy akadályoz, azt vessük tömlöcbe!Hozzátok a vén embert!-utasította a katona. Mire két másik odament hasba rúgták és már vitték is.
-Ne!ne! Ő nem tehet semmiről! -kaptam oda a fejem.
-ezt majd a királynő eldönti . -és elindultunk. A várba érve Jonst elvezettèk. Nem láttam mar. Ennyi volt. Dühös lettem mindenre és mindenkire! Igy nem végződhet semmi! Vagy kezdődhet . Ez nem lehetséges! Én pedig a kupolás terembe lettem vonszolva. Apám és a teljes csapat ott várt engem. Most következett a száműzetés...El mindentől,ami valaha fontos volt.
