The Winter's Daughter

First Steps

1996.

- Gyerünk kincsem sikerülni fog! – nyújtottam a kezem az asztal sarkát bizalmatlanul szorítva álló kislányom felé. – Megtudod csinálni.

Egy ideig még hezitált, hogy elengedje vagy sem, majd inkább a könnyebbik utat választotta és könnyes szemekkel nézett rám.

- Apu – nyöszörögte és egyik kezét kinyújtotta felém, majd sírásba kezdett.

- Jól van, semmi baj – vettem a karjaimba és magamhoz öleltem. – Nem kell erőltetni – pusziltam meg a homlokát. – Ne sírj, rendben? – mosolyogtam rá Becky pedig bólogatott, majd a nyakamba borult.

A nap további része nyugodt volt, nem háborgattak az ügynökök, Becky nyugodtan elvolt avval a néhány darab játékával, én pedig próbáltam olyan helyre tenni a fegyvereimet ahol biztosan nem találja meg őket, valahogy mindig rájuk bukkan, és biztos nem lenne jó vége, ha azokkal kezdene játszani.

- папочка / apu – halottam a hátam mögül, mikor az utolső fegyvereket raktam helyre.

- Подождите минуту избранницу / Egy pillanat édesem – mondtam hátra sem nézve, igyekeztem eltüntetni az utolsó fegyvert is.

- папочка / Apu – mondta már hangosabban.

- Подождите минуту! / Várj egy kicsit! – pakoltam gyorsabban.

Nem szolt többet, azt hittem várni fog, de a következő pillanatban valaki megragadta a nadrágszáramat és rángatni kezdte. Mikor lenéztem Becky állt mellettem és kérlelő tekintettel nézett.

- Becky, hogy...? – kérdeztem, mire elmosolyodott és hátra totyogott. Ment néhány kört, majd visszajött hozzám és felemelte mind a két kezét, én pedig abban a pillanatban felvettem. – Ha el akarsz érni valamit, akkor bármire képes vagy igaz? – kérdeztem mosolyogva. - Nagyon ügyes vagy – pusziltam meg. – Nagyon büszke vagyok rád – simogattam meg az arcát.

- Я люблю тебя папа /Szeretlek apu – gügyögte és egy puszit nyomott az arcomra.

- Я люблю тебя дорогая / Én is szeretlek kicsim – öleltem meg.

Hihetetlenül büszke voltam rá.