Katonadolog

Hét

     Aznap már nem mentünk ki a házból. Mivel szombat volt, ezért nem is kerestek minket. Connorral az ágyban feküdtünk és kiélveztünk minden pillanatot, mert nem tudtuk, hogy meddig fog tartani ez az idill. De akkor ott a mi kis világunkban mi voltunk a legboldogabbak. Beszélgettünk, szeretkeztünk, vagy csak csöndben öleltük egymást.
     Kiderült, hogy van egy nővére és egy húga. A nővére már férjhez ment és van egy kislányuk, akinek Connor a keresztapja. A húga még az egyetemen tanul antropológiát. Minden elismerésem neki, mert borzalmasan nehéz. A szülei, nyugat Virginiában élnek. Az egész életüket ott töltötték.
     Már jócskán éjszaka volt, de mi még mindig fent voltunk. Connor mellkasán feküdtem, ő pedig kis köröket rajzolt az ujjával a hátamra a takaró alatt.
-Katie?
-Hmmm?-mosolyodtam el a becézés hallatán. Édesapám hívott mindig így.
-Kérdezhetek valamit?
-Persze.-néztem fel rá.
-Mi történt a testvéreddel?-kérdezte halkan, én pedig lefagytam.
     Erre a kérdésre nem voltam felkészülve. Felültem az ágyban, és csak bámultam magam elé. Nem tudtam, hogy mit mondjak neki. Nem tudtam, hogy hogy mondjam el neki. Egyszerűen megnémultam. És ez kurva szar érzés volt.
-Katie?-szólított meg egy idő után. Amint újra kimondta a nevem, elkezdtem sírni.
     Ez nem az a fajta sírás volt amit a tinilányok művelnek le, hogy egy kis feltűnést keltsenek maguk körül, hogy aztán valaki megvigasztalja őket. Ez az a fajta sírás, vagyis inkább zokogás volt, ami legbelülről tör fel az emberből. Az évek során elnyomott emlékek és érzések egyszerre tódultak elő és törték át azt a bizonyos lelki gátat.
     Connor felült, és átölelte a derekamat hátulról, és a mellkasára húzott. Én pedig összekuporodtam az ölelésében mint egy kisgyermek és csak sírtam és sírtam addig, amíg el nem fogytak a könnyeim. Connor türelmesen várt. Vagy a hajamat simogatta, vagy a hátamat. Nem sürgetett és a legfőbb dolog, hogy nem hagyott ott. És ez baromi sokat jelentett nekem.
     Nem tudom, hogy mennyi idő telhetett el így. Amikor már nem voltak könnyeim, és már nem rázott a zokogás, belekezdtem a múltam elmesélésébe.
-Én nem tervezett gyerek voltam. Anyám mindig is fiút akart, ami elsőre össze is jött. Apám nem szólt bele a ebbe a dologba. Belenyugodott, hogy van egy fia és elégedjen meg ennyivel. Amikor anya terhes lett velem, először el akart vetetni. Apa beszélte le róla. Ő már akkor is jobban szeretett. Aztán kiderült, hogy lány vagyok. Anya ezen még jobban kiakadt. Amikor megszülettem nem akart kézbe venni. A nővérek könyörögték ki nála. Szinte teljesen apa nevelt fel. Egy idő után már nem is próbálkoztam anya kedvében járni, mert tudtam, hogy soha nem lesz jó neki semmi. Eliottot viszont imádtam. Ahogy megtanultam járni, folyamatosan a sarkában voltam. De ő ezt nem bánta. Hagyta, hogy vele legyek. Ő is szeretett. Mondjuk egy testvérnek ez a dolga.-mosolyodtam el.- Évek teltek el. Anyáék rájöttek hogy okos vagyok, ezért ezerrel nyomtak előre a suliban. Ez azt jelentette, hogy nem volt normális gyerekkorom, mert amíg a társaim a játszótéren fogócskáztak, addig én algebrát tanultam otthon. Azután Eliott beállt a seregbe. Még csak tizennyolc volt. Azt mondta, hogy minden férfinak szolgálnia kéne a hazáját legalább egy évig. Ő ezt túl is teljesítette.-mondtam gúnyosan.-Én tizenöt voltam. Abban az iskolai tanévben érettségiztem le. Durva év volt. Pont hálaadás előtti héten voltunk, amikor megkapuk a hírt. Egy katona kopogtatott az ajtón és én nyitottam ki. Akkor már tudtam, hogy baj van. A testét nem szállították haza. Csak a személyes holmiait kaptuk meg, majd a temetésen a zászlót és a kitüntetést. Ezután gőzerővel kezdtem el hajtani a suliban. És a bátyám orvosa után is elkezdtem kutakodni. Kiderült, hogy a testvérem a gondatlan ellátás miatt halt meg. Nem kapott halálos golyót. Viszont a sebet nem fertőtlenítették rendesen, és elkapott egy ott gyakori betegséget amit nem élt túl. Amikor ezt megtudtam, még jobban ráhajtottam a dolgokra. Bejutottam a Harvardra és még többet kutattam az orvos kiléte felől. Aztán ezt is megtudtam. Az a szemét a katonai nyugdíjából most egy svájci birtokon mereszti a seggét, minden lelkiismeret nélkül. Az, hogy ebbe a táborba jöttem, az csak az első lépés ahhoz, hogy elérjem majd azt, hogy eljuthassak Svájcba és elégtételt vegyek attól a mocsoktól.-az utolsó mondataimat már szinte suttogva mondtam. Ezt eddig még senkivel sem osztottam meg.
-Sajnálom.-szinte alig lehetett hallani. De ez az egy szó mindent elmondott nekem. Azt, hogy mellettem van, és hogy megért. Ebben az egy szóban minden benne volt. És ez most többet jelentett az égvilágon mindennél.
     Megfordultam az ölelésében, és megcsókoltam. Szenvedélyesen, de mégis lágyan. Ezt a pillanatot egyvalami rontotta csak el. Kopogtattak a bejárati ajtón.
-Baszki.-kaptam fel a fejem.-Mégis ki a pokol keres ilyenkor?
-Nyugi szivem. Majd mindjárt abbahagyja.-húzott magához egy újabb csókért.--Felejsd most el a külvilágot!-suttogta a szám felett. De a kopogás csak erősödött és egyre hangosabb lett.
-De a külvilág nem akarja, hogy elfelejtsem.-nyögtem fel, majd lekászálódtam az ágyról és magamra kaptam egy melegítőt, egy pólót és egy köntöst.-Öltözz fel!-húztam össze a szemöldököm.-Nem akarom, hogy így találjanak meg!
-Nem tetszik a testem babe?-kacsintott rám, és kitakarózott én pedig lefagytam. Az a test. Édes. Jó. Istenem.
-Ezt még visszakapod Williams.-morogtam az orrom alatt miközben elindultam a bejárat felé. A szobaajtót bezártam, hogy még véletlenül se lássanak be. A kopogásból most már dörömbölés lett.-Megyek már! Ne verd azt a kurva ajtót baszki!-mondtam hangosan és kinyitottam az ajtót. Amint megláttam az illetőt, a pókerarc rögtön a helyére került.
-Jó estét Mr. Turner.-mosolyogtam rá.-Miben segíthetek?