Átkok és titkok

Ez ő

Másnap reggel Niytának akkor pattant ki a szeme, mikor még sötét volt és mindenki aludt. Igen, felébredt és hirtelen vízesésként zúdultak rá a tegnap emlékei. Tudta, érezte, hogy Ilknek nem kerülték el a figyelmét az apró jelek. Tirindul... Milyen rég látta őt. Olyan szomorú volt, hogy nem üdvözölhetik egymást. Másfelől pedig elgondolkozott, hogy miért is csinálja ezt. Semmi oka rá, hogy hazudjon barátjának. De most, hogy ennyi éven át titkolta előtte, nem fedheti fel magát... És Radan, a róka! A sors fintora... Várjunk csak, hol van?

Felkutatta az egész sátrat, de sehol nem talált. Hát persze. Hiszen ő egy rongybabát keresett a párnája alatt, nem pedig egy kifejlett, egészséges, lompos farkú rókát, amint épp legjobb barátját keresi, csak épp fogalma sincs, melyik sátorban van. Végül kilépett a sátorból. Szavamra, pontosan ugyanúgy néz ki, mint ő. De nem. Nem választhatta azt a lehetőséget... Miért tette volna? Megtette, amit kellett, nem volt oka rá, hogy visszatérjen. Mégis, ijesztő ez a hasonlóság... Hopp! Ahogy rám nézett, valami megmozdult a tekintetében... Talán tényleg ő az? Nem, egyelőre maradjunk annyiban, hogy nem ismerem. Láthatóan ő is erre a következtetésre jutott irányomban, mivel sikításra nyitotta a száját. Ez nem lett volna túl előnyös. Ha mindenki felébred, hogy lépünk le titokban? Így hát fölugrottam a vállára és a mancsommal befogtam a száját.

- Csend! – súgtam a fülébe – elszúrod a tervet. Inkább mutasd meg a barátod sátrát, ott majd megbeszéljük, hogy ki vagyok én. És hogy ki az a Qualg.

Bólintott, majd elvezetett Ilk sátrához. Felemelte a kezét, jelezve, hogy álljak meg és várjam meg. A lány bement a sátorba. 

- Ez nem lehet... - hallottam meg Qualg hangját, jó ideje most először. Ezek szerint neki is feltűnt a kísérteties hasonlóság. De mint már mondtam, az nem lehet! De a lány mintha meg se hallotta volna, vagy nem akarta meghallani. Ő csak minél előbb fel akarta kelteni Ilket. Motozást hallottam, majd egy túl korán felkeltett kamasz fiú nyűgös mondatát:

- Még korán van, anyu...

Na, igen. Még koromsötét volt az ég.

- Kelj már fel! – kiáltotta fojtottan a lány. Ezután tompa puffanás, fojtott szitkozódás, majd rémült kiáltás jelezte, hogy Ilk leesett az ágyról és felfedezte Qualgot. Ezután Niyta hangja hallatszott:

- Nyugi, nyugi! Csend! Így mindenki felébred!

- Mi ez? Te már nem csak álmodban barátkozol medvékkel, de a valóságban még farkasokkal is? Ráadásul ide hozod, hogy halálra ijesszen rögtön ébredés után?! – kiabált fojtott hangon Ilk.

- Ne haragudj, de muszáj volt. Egyébként meg fel kellett volna ismerned! Ő az a szob...

- MI?! - vágott a szavába a fiú. - Honnan kéne ismernem egy szarvaslopó torzonborz bolhafészket?! - Húha, ez nem volt szép...

- Nana! –kelt végre saját védelmére Qualg – Egy: döglött bolhát se találsz a bundámban, nemhogy bolhatenyészetet; kettő: nem vagyok torzonborz, ha nem látnád; három: hogy a nyavalyába loptam volna én szarvast, ha egyszer tudtommal a szobrok nem lopkodnak kaját?

- ÁÁÁÁÁ!!!! Ez beszél! – ordította Ilk.

- Persze, hogy beszél, de most menjünk inkább ki, mert Radan  - csak ő lehet. Különben honnan tudná a nevem? Giynthen, ne hagyj el, nem lehet más... - belehal az unalomba, itt pedig mindenki felébred. – csitította a felbőszült bika módjára tomboló tinédzsert Niyta. Most már a nevén nevezhetem, teljesen biztos vagyok benne. Ez elképesztő... Bentről még hallottam néhány szaggatott fújtatást, majd végre kijöttek.

Már hajnalodott, sietnünk kellett, ha nem akartuk, hogy az emberek megöljenek engem és Qualgot, mint nemkívánatos betolakodókat. Egy mintaszerű sprinttel beszaladtunk az erdőbe, le a folyóhoz, hallótávolságon kívül esve a tábor többi lakójától.

Mind a négyünknek rengeteg kérdése volt egymáshoz. Már épp elkezdtük volna egymás szavába vágva feltenni őket, amikor a mellettünk lévő fával valami nagyon különös dolog történt. A törzse hullámzani és örvényleni kezdett, majd egy kapuszerű nyílás ábrázolódott ki az örvényekből...