Átkok és titkok

Az álom

12 év telt el azóta, hogy Ilk apját elvitték az angorok. Ilk most 16 éves. És ez nagy szó, mert az ő törzsükben, a Gerogo törzsben, 17 évesen avatják nagykorúvá az embereket. Ilknek pedig hamarosan itt a születésnapja...

Ilk éppen barátjával, Niytával sétált a folyó partján. Kiskoruk óta ismeték egymást és mindig mindent együtt csináltak. Most a halakat nézték, hogy hogyan játszanak, úszkálnak a vízben. Gyakran csinálták ezt az óta, amióta Niytának különös álma volt. Amit álmodott, azonnal elmesélte Ilknek: „A parton sétáltunk és egyszer csak a fák közül kilépett egy hatalmas medve. Megijedtünk, de a medve megszólított minket. Azt mondta, hogy ha minden nap kijárunk ide, hamarosan megtudunk valamit az apádról valakitől, aki a vízben él." Ez három hete volt. Ilknek, aki már a legelején is hülyeségnek tartotta az egészet, már kezdett alábbhagyni a lendülete, azt mondta, ez csak egy álom volt. De a lány nem hagyta magát. Mindig hallgatott a megérzéseire, és most határozottan érzett valamit. Így hát rendületlenül kimentek minden nap a patakhoz, bár eddig nem történt semmi érdekes.

De ma minden egész más volt. Nem daloltak a madarak a fákon, teljes szélcsend volt és az égek furcsán opálos színe volt. Mintha még a folyó is irányt változtatott volna. Ma olyan furcsa volt minden.

Ezt még Ilk is érezte:

- Niyta, te nem érzed?

- Mit?

- Hát... mindent. Olyan fura érzésem van - habozott egy kicsit. Nem ő szokott ilyesmiket mondani. - Mintha ma minden megváltozna. Nem?

- De, én is érzem. De azt hittem, hogy megint csak álmodozom, mint máskor.

- Nem, most nem - felelte Ilk -, ebben biztos vagyok.

Így hát leültek a partra és szépen vártak.

És vártak. És még mindig vártak. Csak azt tudnánk – gondolta Ilk -, hogy mi a csudára várunk. Sok idő telt el; Ilk kezdett megéhezni. Épp mondani akarta, hogy menjenek már, nem fog történni semmi. Ám amikor Niytára nézett, látta, hogy a lány meredten nézi a vizet. Ő is odapillantott és amit látott, attól elállt a lélegzete.

A víz fodrozódni kezdett, egyre jobban és jobban, majd a felszínén lebegve megjelent egy sugárzóan szép, zöld hajú, zöld szemű, halfarkú lány. Fiatal volt, alig lehetett idősebb náluk. Mikor kilépett a vízből, halfarka helyére két hosszú, vékony láb került, testét bokáig érő, egyszerű, de különleges, tengerkék ruha fedte, ami alól kilátszott két csupasz lábfeje. Ilk tudta, hogy ez az, amire három hete vártak. Niyta azonban furcsán viselkedett. Ilk úgy vélte, nem lepődött meg eléggé. Mintha neki természetes lenne, hogy a folyóban sellők úszkálnak. Persze Niytának mindig voltak furcsa dolgai, de azért legalább egy kicsit elakadhatott volna a lélegzete vagy elkerekedhetett volna a szeme. De nem, ő csak fölállt és várt. A jelenés közelebb lépett hozzájuk – lábai nem hagytak nyomot a zöld fűben, ha véletlen rálépett egy virágra, annak semmi baja nem lett, sőt, szebb lett, mint annak előtte volt. A lány megszólította őket:

- Ne féljetek. Engem Tirindulnak hívnak, a ti neveteket már tudom. Azt is tudom, hogy három hete vártok engem. Ne haragudjatok, nagyon messze van ez a hely a szülővizemhez képest.

Tirindul Niytára nézett és mintha megdöbbent volna valamin. Ilknek az a furcsa gondolata támadt, hogy a két lány ismeri egymást. De nem, az lehetetlen. Niyta észrevette, hogy Ilk furcsán néz rájuk, úgyhogy belefogott mondandójába:

- Khm... szóval, azt álmodtam, hogy egy medve azt mondja nekünk, hogy hamarosan megtudhatunk valami fontosat Ilk apjáról valakitől, aki a vízben él. Gondolom, te vagy az a valaki, ugye?