After I Died⏲ BTS

Első fejezet

Mindenkinek vannak problémái. Destinynek is, rengeteg.

A szokásos iskolai és baráti okok mellett még ott volt a család is, vagyis nem volt. Két hónapja a szülei és egyetlen bátja autóbalesetet szenvedtek, és mind azonnali halált haltak. Des akármennyire is próbálkozott, látszott rajta, hogy nincs jól.
Egyszerűen meg volt minden oka arra, hogy szomorú és elégtelen legyen magával és az életével egyaránt.

Úgy érezte senkinek sem kell, és ez egyre inkább csak bebizonyosodott, például amikor az állítólagos barátai észre sem vették.

-Nem kellek ide. Úgysem vesznek észre, soha.-suttogta az arca elé tekert sálba. Lassan lépkedett a kissé nedves aszfalton, miközben hátát csak húzta le a könyvekkel teli táska.

Mikor végre hazaért erőtlenül lenyomta az ajtó kilincsét s halkan beljebb lépett. Egyből szobájába baktatott, ahol a szürke falak még lehangolóbbá tették életét.
Megszokásból kulcsra fordította a zárat- még két hónap alatt sem sikerült megszoknia a teljes egyedül létet.- Lassan a földre rogyott és sírni kezdett. Sírt amiért egyedül maradt, sírt az összedőlt családja miatt, sírt mindenért, ami valaha is megbántotta. Úgy érezte ennyi volt.

Mikor már ő is cikinek érzete, hogy másra nem képes, csak sírni, abbahagyta. Felállt és a szomszéd fürdőbe sietett, ahol kicsit leöblögette arcát, majd a tükörbe nézett. Megijedt. Megijedt, mert nem magát látta a tükörben, hanem a hibáit. Mindent amit valaha elrontott, most ott lebegett körülötte. Szemei megint könnybe lábadtak, de még mielőtt elsírta volna magát bátorságot vett, és öklét erősen a tükörbe vágta, mely egyből apró darabokra tört és a földre potyogott. Kezéből kiszedegette a maradék szilánkokat, majd a fiókban kezdett kutatni. Minden gyógyszeres dobozt összeszedett, majd vissza csoszogott szobájába. Most nem zárta kulcsra az ajtót, egyszerűen csak becsugta. Leült az ágy közepére, majd a kis dobozkákat szétszorta maga körül. Először valami piros kapszulát vett be, majd egy kéket. Az elméje már üvöltözött a fejében, hogy hagyja abba, de őt nem érdekelte, folytatta. Úgy érezte így a helyes, ha kegyesesen hal meg. Hiszen ez még is csak jobb, minthogy elvágja a saját torkát.

Még néhány kört tett, közben az összes dobozból szedegetve a pirulákat, majd mikor úgy érzete gyomra tele van, elfeküdt az üres dobozok halma fölött és lehunyta szemeit.

-Ha a világ nem szeret, akkor én sem szeretem őt.-suttogta maga elé, majd becsukta szemeit. Várt, végig csak várt, de semmi sem történt.

Húsz perccel később csalódottan állt fel. Azt gondolta elég lesz, hogy úgy elkábítja magát, hogy többet nem kel fel, de úgy tűnik csalódnia kellett magában, megint.
Épp hogy csak egy kicsit szédelgett, miközben újra magára kapta kabátját és kilépett a külvilágba, ahol közben teljesen besötétedett.
Magányosan lépkedett a sötét utcákon, mikor szédülögni kezdett. Egyre inkább a gyógyszerek hatása lett úrrá testén. Egyszerűen képtelen volt saját testét irányítani.
Leült az egyik kerítés szélére és próbálta össze szedni magát, de nem ment. Szemeit behunyta és vett pár mély levegőt. Csak akkor nyitotta újra szét pilláit, mikor valami hatalmas fényáradatot látott közeledni. Először azt hitte csak elméje játszadozik vele, ezért felállt és ő is közeledni kezdett felé. Csak akkor kapott észbe, mikor  néhány centi választotta el az Isteni fénytől, de már késő volt. Nagyon késő, mert az autó száguldva gázolt át rajta.