Játsszunk életet vagy halált!

#1

Fogalmam sem volt, hogy mi vár rám, mikor ráírtam a nevem arra a lapra.

Mindig is voltak kimondatlan szabályaim, amiket betartottam: ne legyél goromba! Ne akarj mások kárán bármit is elérni! Ne gondolj arra, hogy másnak fájdalmat okozol, és bántod! Ne ölj!

Minden elvem megváltozott, mikor hirtelen újakat kaptam, amik szerint túl kellett élnem.

Juss ki anélkül, hogy meghalnál! – Ez volt az egyetlen szabály, ami ott ért bármit is.

Anglia, Cambridge

- Nem merem – közöltem Mattel, és eltoltam magamtól a laptopot. Zavartam kopogtam kékre festett körmeimmel az asztalon, és a kezemet fixíroztam, mintha nem azt nézném lassan tizenkilenc éve. – Mi van, ha nem is nekem küldték? Téves cím, vagy valami. Előfordul az ilyesmi. Manapság minden olyan megbízhatatlan...

Egyetlen barátom hitetlenül felvont szemöldökkel ült velem szemben a főiskola könyvtárában, és a szemüvegét törölgette. Többször említette már, hogy néha elgondolkozik azon, hogy miért is bír engem ennyire, és azt hiszem, ez is egy ilyen pillanat volt.

Sosem mondta, de biztos vagyok benne, hogy még ő is csodálkozik, hogy egy olyan intelligens, és hihetetlenül művelt ember, mint ő, miért tölti az idejét valaki olyannal... hát, mint én. Ennek ellenére egészen jól megvagyunk, kivéve, amikor valami olyat teszek, amit egyértelműen naivnak tart, vagy csak egyszerűen ostobaságnak. Ilyenkor látszik rajta, hogy nincs türelme a hülyékhez.

- Neked küldték. Az e-mail címedre, amit háromszor is le kellett ellenőrizni. A te neved van rajta. Nem azért mondom, de az esélye, hogy valaki mást is Amelia Stiltonnak hívjanak, és amylovepurplekitten e-mail címe van, elég kicsi. Meg aztán, én nem kaptam semmit sem, pedig még írtam is nekik, hogy siessenek a jelentkezések feldolgozásával.

Márpedig ő tudja, mivel vagy három féle címmel küldött be lapot. Ami mondjuk szabályellenes, de lényegtelen. Matt már régen túllépett azon, hogy érdekeljék az ilyen aprócska dolgok, mint a szabályzat.

- Tudom, hogy hülyeség...

- Persze, hogy az.

- ... de kicsit ijesztő, hogy beválaszthattak. A felelősség, meg minden. Azt hiszem, nekem ez egy kicsit sok egyszerre – piszkáltam kínosan mosolyogva a hajam.

Matt tengerkék szemében maximum végtelen mennyiségű lesajnálást láttam, együttérzést nem. Persze, én már az elején kijelentettem, hogy nem érdekel ez az egész komolyan. Csak egy jó vicc volt. Jelentkeztem, mert ő is jelentkezett, de egyetlen percig sem hittem el, hogy összejöhet. Pont ezért el is felejtettem az egészet, és nem gondolkoztam el azon, hogy mi lesz, ha tényleg bejutok a harminc szerencsés közé – akiket nyilván már a fél világ utál, hogy megütötték a főnyereményt.

Még jó, hogy a lista nem nyilvános.

- Még hét percem van a következő órámig. Ne szenvedj feleslegesen, ha elhatároztad, hogy most olvasod el! – szólt rám Matt, majd felkelt, és a székem mögé lépett. – Ha te nem, majd én.

- Ne! – kiáltottam fel, mire többen is felénk néztek. – Öhm... bocsi. Majd én megnézem. Az én dolgom. Csak azért...

Lehunytam a szemem, és rákattintottam az e-mailre.

- Mit írnak? - kérdeztem még mindig csukott szemmel relaxálva.

- Talán ha hajlandó lennél megnézni, látnád. Nem úgy volt, hogy ez a te dolgod?