Pályázatok ××

✨A z á l o m

Feladat:
Írj egy 10-20 mondatos fogalmazást!
Témakör: Álmok.

Nagy sóhajjal helyezem le dolgozat lapomat a kopott iskolapadra. Eltűnődve kinézek az ablakon, ahol tökéletes kilátásom nyílik az udvart borító, csodálatos hótakaróra.

Pont olyan, mint Te.

Alsós gyerekek szaladgálnak, miközben kissebb-nagyobb golyókat formáznak kesztyűvel borított kezeikben.

Lépéseik nyomot hagynak a hóban, mint Te a szívemben.

Látszik, hogy járt ott valaki, viszont kilétükre nem mindig derül fény. A környezetemben élők is tudják, hogy szívemben nyomot hagyott valaki, nevedet mégsem ismerik. Ó, pedig milyen különleges! Nem túlzok, ha azt mondom, hogy ennél szebbet még nem hallottam. Talán szokatlan csengése keltette fel érdeklődésemet irántad.

Szemeidnek pedig ezt is sikerül túlszárnyalniuk.

Belenézni meghatározhatatlan színű íriszeidbe maga a mennyország. Kék, barna, szürke és zöld találkozásából jött létre kedvenc színem. Szokatlan csillogásuk az éjszakai égboltot juttatja eszembe, az egyedül megtett sétákat, mikor egyetlen szemtanúim a csillagok és a hold volt. Akkoriban még nem tudtam, hogy egy ilyen csodával hoz majd össze a Sors.

Hazudhatnék magamnak az első találkozásunkról. Hogy azonnal beléd szerettem és ennek kacifántosabb társai, ám ez a történet - a mi történetünk - nem ilyen egyszerű. Hosszú és fárasztó folyamat volt, amit megérte végig vészelni.

Pontosan! Attól lettek olyan szép és mély érzéseim, hogy egyesével lépkedtünk felfelé a lépcsőfokokon.

Amikor a villamosra várva megpillantottalak, nem szenteltem neked minden figyelmemet.

Csak egy újabb fiú a baráti társaságban - állapítottam meg magamban.

Mintha csak hallottad volna kavargó gondolataimat, azonnal rácáfoltál előbbi kijelentésemre. Mit is mondtál? Áh, meg van!

- Akkor, sziasztok - s mielőtt végleg ott hagytál volna minket, pár másodpercre visszafordultál. - És üdvözlöm a hölgyeket is.

Barátnőm furcsa arckifejezéssel felnevetett, majd tovább folytatta a társalgást, míg Én próbáltalak megfejteni. Milyen is lehetsz belülről?

Ez volt az első lépcsőfok. A többi már jött magától, és Én csak sodródtam az árral. Egyre többször tértek vándorútra gondolataim, hogy nálad kössenek ki.

Teltek-múltak a napok, lassacskán őszből télbe hajlott az időjárás, közöttünk mégsem volt semmi változás. Miért?

Talán, mert gyáva nyúl módra vártam, hogy kezdeményezz; bármit, akár egy beszélgetést Messengeren, vagy élőben. De még Facebookon sem jelöltél ismerősnek. Kérdezem Én: miből merítettem erőt, hogy tovább reménykedjek?

Mindennap hallhattam mély, bár kicsit kisfiús hangodat, s láthattam, amint ajkaiddal megformálod azt az egy, reményt adó szót; szia.

Tudom, nem kellett volna ilyen hatással lennie rám ennek az aprócska dolognak, de mit tehet az ember, ha szerelmes? Igen, Októberre eljutottam odáig, hogy ezt bemerjem magamnak vallani. Eddig miért nem tettem? Egyszerűen féltem. Mi van, ha beismerem az érzéseimet, és Te hirtelen kisétálsz az életemből? Újabb kudarcnak könyveltem volna el.

Ó, te jó ég, mennyi Tumblr posztom témája volt ez! Visszagondolva sajnálom a követőimet, hogy napi szinten szemtanúi lehettek a hangulatingadozásaimnak. Magam sem merek belegondolni naplóm helyzetébe, ugyanis neki sokkal többet kellett elviselnie. Sokszor firkálgattam bele ilyen-olyan apróságokat, szóval értelemszerűen ez sem maradhatott ki az „érzelmeim leírása" címszóval ellátott helyekből.

Majd a bizonytalanságtól túlcsordult mondatokat átvette valami egészen más dolog, azt hiszem öröm.
Bejelöltél Facebookon.
Bekövettél Instagramon.

Wow, lassan elérkezünk a normális kommunikációig is! - futott keresztül gondolataimon, bár gyorsan el is hesegettem, nehogy hiú reményeket szüljön. Abból már volt elég.

S láss csodát, igazam lett!

Néhány nappal később történt. Szokásos útunkat tettük meg az iskola folyosóin keresztül az osztályod terméhez. Nem sokkal később megjelentél a magad tökéletességével, köszöntél és bementél a terembe, mielőtt egyedül maradtam.

Vagyis, nem igazán.

Idő közben ismét kijöttél a folyosóra, majd hezitálás nélkül szelted át a közöttünk lévő távolságot, hogy beszélgetést kezdeményezz.

- Az milyen füzet? - utaltam a kezedben lévő egyszerű, sárga tárgyra. Ránéztél, majd hanyagul vállat rántottál.

- Hát, dogát írunk, de nem készültem rá. Mondjuk, ki tudná velem megértetni ezt a hülyeséget?

Kellett egy perc, mire felfogtam, hogy tanulás helyett velem beszélgetsz. Dallamos nevetésed rántott vissza a való életbe. Hátralévő nap, mintha igazából is felhők között lebegtem volna. Lehetetlen, hogy az emberek nem vették észre, csak azért, mert eleve jókedvűnek ismertek meg.
Ez másmilyen boldogság volt.

Kivételes.

Ha tehetném, százszor újraélném a pillanatot, így, viszont emlékeim közt lapul, hogy bármikor felidézhessem. Már nem csupán tetszettél, hanem szerelmes voltam és vagyok beléd, T...

- Kerek öt percetek maradt befejezni a fogalmazást! - rángat vissza az órára Anna tanárnő szigorú hangja.

Hogy tudtam ennyire elkalandozni? Már mindegy, öt perc édes kevés bármihez. Különösebb megerőltetés nélkül firkantom a következőket az érintetlen papírra:

„Elnézést kérek tanárnő, de az álmom túlságosan egyszerű és egyben bonyolult, mégsem válhat valóra. Írna Ön is egy tíz-húsz mondatos fogalmazást, amiben megmagyarázza ennek az értelmét?
Köszönettel: az egyes osztályzatot váró diákja."