Lucifer az őrangyalom

Lucifer a balhé angyala

      Pirkadatkor lassan kúszott be a Nap fénye a kolesz szürke falai közé. Halk szuszogás törte meg a szoba csendjét; két rozzant ágy helyezkedett el a szoba sarkában, poszterek díszítették itt-ott a falakat, és néhány könyvkupac terült szét a padlóján. Néhol koszos tányérok hevertek mellettük.

Hirtelen hangos zörej törte meg a csöndet; az ébresztő éles hangja zavarta meg az álmok tengerét. A lány a kopott éjjeliszekrény felé nyúlva leverte az ott pihenő füzeteket és bögréket. Fáradt sóhajjal nyomta le az ébresztő gombját, majd jobbra fordulva visszamerült az álmaiba.

Az ágyon forgolódva, a párnába nyomva a fejét próbált tudomást sem venni a kintről beszűrődő hangokról, és visszakerülni abba az édesnek hitt világba, ahonnan kirángatták. Már szenderedett volna vissza, amikor hirtelen fénycsóvaként villant a fejébe, hogy öt percnek hitt szundikálás elhúzódott egy órává.

Ijedten pattantak ki a szemei, és gyorsan, szinte már botladozva hagyta el az ágyát, hogy felmarkolva a cuccait  a fürdőbe rohanjon. Fáradtan, és kócosan lépett a fürdő tükör elé, és egy elfojtott morgással nézte karikás szemeit.

Idegesen órájára pillantott, ami már fél tízet mutatott. ─ „Hell Starking, te barom, nem megmondtam, hogy ne olvass késő estig, mert megint elalszol?" – dorgálta meg magát erősen, és kapkodva kócos hajába túrt.

Szétdobálva az ott lévő cuccokat kereste fésűjét, gyorsan magához vette a lelt szerzeményt, és vörös, göndör haját tépni kezdte, hisz ideje nem engedte már a nyugiban való elkészülést.

Puffogva szedte ki hajából a fésűt, és inkább csattokkal igazította meg az égnek álló fürtöket, majd útját a szobájában lévő szekrénye felé vette.

A katasztrofális helyzetű fiókokból kivette azokat, amik először a kezébe akadtak, nem nézte mi illett mihez, csak igyekezett sebtében magára kapkodni a cuccokat, hogy minél hamarabb eljuthasson majd oda, ahova kellett.

Bakancsát  a lábára vette, táskáját a vállára kapta, majd úgy rohant az ajtó felé, amiről aztán visszacsapódott, mert elfelejtette a kilincset lenyomni.

Egy ─„ouch!" ─ kíséretében felpattant, majd a jobbra lévő tükörbe nézett, ahol látta, hogy egy folt vöröslik a homloka közepén. Nem igazán foglalkozott vele hisz órájára nézve látta, hogy már így is jócskán elkésett, így egy hangos puffanással becsapta maga mögött az ajtót. Útja során szinte mindenkit fellökve kapkodta lábait, kiérve pedig szitkozódva kapta feje fölé a táskáját, ugyanis szakadt az eső.

Végig csörtetett az utcán, belépve minden pocsolyába így elázva teljesen. A megállóba érve realizálta, hogy lekéste a buszt, ami egy gúnyos puffogással a rajta maradt sarat is rá fröcskölte.

Hosszas, kínnal teli utazás, és furcsa ember tömegben való átverekedés után megérkezett az iskolájába, ahol gúnnyal és megvetéssel teli tekintettel szemlélte a többi diák, ahogyan végigment sáros bakancsával az iskola fehér járólappal lerakott folyosóján.

Lehajtott fejjel nyitotta ki szekrényét, amiből kidőlt az összes cucca, néhány gúny levéllel együtt. Kapkodva, és kínosan próbálta eltüntetni bénasága nyomait, de néhány halk kuncogást így is hallott maga mögül.

Magában csak annyit motyogott, hogy ─ „Csak éld túl ezt a napot, holnap már úgyis hétvége."─ Miután összepakolta a cuccait és becsukta a szekrényének ajtaját – ami ugyancsak a harmadik becsapásra sikeredett – nem nézve körbe nekiment valakinek.

─ Jaj, istenem, sajnálom – kért gyorsan bocsánatot, majd le akart hajolni a cuccaiért, de ekkor összeütközött a feje az idegennek hitt srácéval.