Nincs cím

3.

Tudod mindig is szerettem volna síelni. 

Visszavonom ezúttal... itt nem szeretnék síelni.

 Az egész kezd egyre nehezebbé és életveszélyessé válni. A hegyoldal meredek, és a felszerelésünk nehéz... néha meg-meg csúszom, és olyankor úgy érzem hogy lemaradozásaim okát nem az ügyetlenségem vagy a fizikumom okozza hanem az hogy én vagyok a legidősebb ebből az átkozott bandából... hiába. 36 év alatt soha nem próbálkoztam ilyennel. 

Te is emlékszel rá, volt már pár furcsa próbálkozásom, még karatézni is megtanultam Jess kedvéért, de hegyet soha nem másztam...már ha az erőltetett előre menet hegymászásnak számít.  

 Az autó amivel egy darabig mentünk lerobbant, így nem volt más választásunk mint a séta a fagyban, amiben csak egy jó volt: a táj. 

Az a csodálatos, fehér táj, ahova a szemed ellát annyi hóval. A csöndes lankák és a friss levegő. 

Valaki egyszer azt mondta hogy a jó történeteknek soha nem lesz vége, mert bármilyen nehéz dolog is történjen közben a főhősükkel, nekünk bíznunk kell abban hogy minden rendben lesz a végén. Ettől marad jó a történet: mindig bízunk bennük. 

És én mondd, most miben bízzak? 

Gyalogolva felfele a lejtőn, én bíztam a szerencsében és abban hogy a telefonom majd megcsörren de - mint ahogyan azt a papírforma diktálta- egyikkel sem rendelkeztem. 

Habár még nem másztunk olyan magasra,  én már most érzékelem magamon a változásokat: fáradt vagyok. Azonban nem a nap volt fárasztó, hanem a srácok beszélgetéseit hallgatni. 

Egyikük fárasztóbb jelenség mint a másik!

Nagyon fel vannak pörögve... egész nap arról diskurálnak hogy ki milyen képet fog majd csinálni a csúcson. Én meg...

Nos, ismersz, tudod milyen vagyok. Csendben hallgatom őket mert a magam részéről egyre negatívabb vagyok. Csak azért hogy egy jó szelfit lőjjek odafenn és kitegyem a Twitterre? Áh, kösz nem!

Inkább lennék már veled, Annie. 

Te legalább képes vagy engem megnyugtatni, és nem fecsegsz feleslegesen. 

Nemúgy mint George... Én nem tudom mi van vele, általában hallgatag figura de most mintha felhúzták volna! 

Míg be nem értünk egy pihenőig, ő folyamatosan a lányáról beszélt. 

Megértem hogy hiányzik neki, hisz ki a fene tudott volna ekkora traumát feldolgozni józan ésszel, de akkor is! Minden egyes mondatában valahol ott rejtőzik az Eleonora szó. Még akkor is, ha pusztán megjegyzem neki hogy szép a táj, neki akkor is Nora jut eszébe, aki már két éve meghalt. .. 

Furcsa...Eddig ez az éne nem jött elő belőle. .. talán rejtegette? 

Úgy sejtem ez valami elfuserált csapat építő tréning akar lenni, de egyre szokatlanabb az egész...

 Öt kemény év alatt soha nem akartunk ilyet csinálni a srácokkal, erre most meg csakúgy fogjuk magunkat és megmászunk egy hegyet ami nálunk sokkal tapasztaltabb emberekkel végzett már. Hiába van velünk Jack, aki az idegenvezetőnk, engem nem tud megnyugtatni.  

Az istenit! Miért vagyok ilyen negatív, most mondd? Bennem van a baj? Vagy már felmérni sem tudom hogy mennyire izgalmas ez? Mindenki olyan boldog én meg.. csak kullogok utánuk mint egy kivert kutya... 

... Mielőtt elhagytuk volna a falut, azt mondták vihar érkezik felénk. Nagyon remélem tévedtek. 

Csak kis ideig akarok meghúzódni a lejtőn, ha egy napot ott kellene töltenem George-al, vagy akár kettőt... belegondolni sem akarok. 

Lassan oda érünk, az előbb már láttuk az elhagyatott kis épületet. Azt mondják ez lesz az utolsó kis faház amit felhúztak ide, utána maradnak a sátrak, a hó, a természet pusztító elemei, meg a józan eszünk...

Ahogyan írom ezeket a sorokat szemerkélni kezdett a hó. Úgy gondoltam lefotózom neked. Bárcsak láthatnád!