Bolondokháza

2. Fehér hóban vörös vérfolt

Mindent köd borított. A táj kietlennek és beláthatatlannak tűnt. A fák ágai csupaszon meredeztek az ég felé, mintegy onnan vártak megváltást a zord időjárás ellen. A földet vékony hóréteg fedte. A fehér dunyha selymesen, lágyan simult az anyaföldhöz és olyan tisztának látszott, mintha csak egy felhő telepedett volna a talajhoz.

A köd viszont szürkés réteget húzott a látókörbe, és javarészt el is takarta azt. Igazán lehangoló látványt nyújtott a hó mellett. Ekkor lépteket lehetett hallani. Apró lábak surranását a kopasz fák között. Egy kislány járt arra. Teljesen egyedül, magányosan, ami sehogyan sem illett a helyzethez.

Az öltözéke sem éppen a télt tükrözte: cipője egyáltalán nem volt, mezítelen talpacskái pirosra fagytak a hidegben. Ruha gyanánt mindössze egy fehér hálóinget viselt, az is csak a térdéig ért. Rövid, fekete haját éppen két copfba lehetett fogni. A bőre hófehér volt, akárcsak egy porcelánbabának. Sötét, igéző tekintete bárkit elbűvölt volna.

Fától fáig haladt, minden törzs mögött megbújt pár másodpercig, majd tovább settenkedett a következőig. Még a szuszogását sem lehetett hallani, mindössze a hóba süppedő talpait. Bizonyára te is megsajnáltad volna a kis árvát, ha éppen arra jártál volna.

Ekkor, a távolból egy őzsuta lépett ki. Azelőtt nem lehetett felfedezni, úgy ott termet, mintha a földből nőtt volna elő. A kislány mindössze az állat sziluettjét láthatta a köztük húzódó ködfátyoltól, de láthatóan egyikük figyelme sem kerülte el a másikét.

A lány közelebb óvakodott a riadt állathoz, kezét maga előtt tartva nyugtatgatta azt. Az őz bizonyára nyugalmat érezhetett a gyermek közelségéből, mert ő is tett egy bizonytalan lépést felé. Már csak két méter választotta el a párost.

Mikor már ez a távolság is megszűnt közöttük, a lány óvatosan az állat fejére helyezte tenyerét, és halkan dúdolgatott neki:

Nincsen értelme, vége van már;

Soha nincs most, és soha sincs nyár.

Vége az életnek igazán lám;

S szívedet végre megszabadítám

A vers végeztével az őz még mindig nem vett észre semmit. A lány közelsége látszólag megnyugtatta. Azonban ebben a pillanatban az őzet simogató kéz fekete, nyúlós csáppá alakult, és az állat nyaka köré tekeredett. Az őz lassan, de biztosan megfulladt. A lány igéző szemei hirtelen vakító zölddé alakultak, és formás, apró szája is többszörösére nyitódott. Az állkapcsában milliónyi tűhegyes fog virított.

Az őznek már nem volt választása: a lény végül felfalta. A körülöttük keletkezett harc nyomai mindössze a havat célozta: a hófehér lepelből vörös és véres tócsa kerekedett ki. A bőréből kikelt gyermek pedig rohanva távozott a gyilkolás helyszínéről.

Mihelyst elcsendesedett a szín, hollók és varjak tömkelege szállt alá a fákról: megérezték a dög szagát. Cincálták, tépkedték a csontokhoz tapadt húst, miközben egyre a jobb falatokért harcoltak. Lassacskán rájuk sötétedett és a fekete madársereg eltűnt az éjszakában. A köd is felszállt a tájról, és az égen csillagok ezrei szikráztak. Néhány azonban igencsak furcsa színt öltött a Hold sarkában: két csillag vakító, zöld színnel ragyogott a sötét éjszakában.

Nos, nem tudom, hogy hogy tetszett, szerintem ez most nem sikerült rosszul. Szívesen veszem a véleményeteket, hogy szerintetek érdemes-e ezt a történetet tovább bővíteni. Végezetül egy Kányádi versrészlettel köszönök:

  Megvár a nap
meg a nyárfák
Róka-alkony farkas-éj
haladj tovább fától fáig
biztasd magad kislegény  

(Kányádi Sándor: Fától fáig)