Bromance

JiKook - A katonám

Páros: Jimin és JungKook [BTS] és egy nagyon apró Markson, tehát Mark és Jackson [GOT7]
Műfaj: yaoi/slash, avagy fiú×fiú, fanfiction
Részek száma: 1, tehát oneshot
Pozíció: házaspár, Jungkook tetováló, Jimin rendőr
Életkor: Jungkook: 24
Jimin: 26
Figyelmeztetés: HALÁL, tehát ki merem tenni a +18-at, vér
Magyarázat: nincs
Hozzáfűzés: AKI NEM BÍRJA HALÁLT AZ NE OLVASSA EL!
Ha valakinek mégis sikerülne összetörni a lelkivilágát, az nyugodtan írhat nekem, de akkor is, ha amúgy tök jól, egy olvasmányként fogta fel.
Ne kérdezzétek ez milyen felindulásból jött, egyszerűen ismét csak unalmas volt egyik tanórám -név szerint kémia- és nem bírtam megállni, hogy ne vázlatoljam le azt, ami a mész égetésének kivesézése közben eszembe jutott.
Zsepit készítsetek.
Akár hiszitek, akár nem, visszaolvasva még egy fasza dubstep mellett is ugyanolyan érzést váltott ki belőlem, mint például a Speed - Look at me now (((((((ajánlom ezt a számot, mert murva jó c: ))))))) című dalát hallgatva. Ja és annak ellenére, hogy azt írtam, át van olvasva, teljes egészében még mindig nincs, szóval előfordulhatnak benne hibák, de igyekszem kijavítani őket.
Köszönjétek a oneshotot Skrillexnek, DJ Snakenek, R3HAB-nek, a Dimitri vegasnak és a többi hasonló előadónak. És igen. Én képes voltam ezt megírni dubstep és egyéb géppel kreált tuc-tuc kíséretében... na jó, azért hallgattam pop punkot, rockot, metált és természetesen k-popot is közben :D
Kérlek hagyjatok véleményt, mivel nagyon érdekel, hogy ti mit gondoltok :)
Jó olvasást és aki nem merne beleolvasni, az csak tekerjen gyorsan a végére, ott összefoglalom neki.
Regikezoe itt a történet, amiről beszéltem :33

Jungkook
POV

Életem legrosszabb napja volt. A telefonhívás és a bejelentés. Nem. Nem lehet. Nem veszíthetem el az egyetlen embert, akit szeretek! Ő van nekem a világon, egyedül. De már késő jajgatnom. Könnyeim megállíthatatlanok voltak, kezeim remegtek. A telefonomat egy gyors és erős mozdulattal a földhöz vágtam és ajánlottam neki, hogy minimum négy részre essen szét. Nem érdekel. Most már semmi nem érdekel. Tomboltam, a karomat karmolgattam, hogy ne másban, hanem magamban tegyek kárt. Tajtékoztam és bőgtem. A földhöz vágtam magam és azon vergődtem legnagyobb bánatom közepette. Hason fekve vertem öklöm a parkettába, olyannyira, hogy kezem egyből lezsibbadt és a negyedik ütés után a parketta is berepedt. Nyelni képtelen voltam, torkomat szorongatta a fojtogató érzés és nyálam a padlóra folyt. Behunyt szemmel ordítoztam, de hiába. Hisz minek ordítani, ha már kibaszottul késő? Nem megyek vele semmire. Nem tudom őt visszahozni...

Hátamra fordultam és zihálva töröltem le könnyeim megállíthatatlan patakját, hogy majd meg tudjak szólalni, de minden egyes levegővételem csak arra késztetett, hogy újabb és újabb áradatot indítsak szememből.

-Hogy merészelted ezt csinálni? - ordítottam az ég felé - Hogy merészeltél itt hagyni, mikor örökre megesküdtünk? - a szavak gondolkodás nélkül hagyták el számat, olyan hangosan, amennyire csak egy emberi lénytől telik - Azt mondtad, hogy örökre mellettem leszel, és megvédesz! Azt mondtad nem lesz semmi baj és újra láthatlak! Miért hazudtál? Tudtad, hogy a háború milyen, te mégis azt mondtad, hogy viszont látjuk egymást - csuklott el hangom - tegnap... - emeltem arcom elé tenyereim és egy mély sóhaj után ismét erőteljesen rákezdtem - Azt...azt mondtad, hogy halhatatlan vagy, hogy életem végéig vigyázni fogsz rám és hogy örökké szeretni fogsz! Miért hagytál itt? Miért kellett meghalnod?! Olyan ártatlan voltál, a világ legéletrevalóbb embere... miért téged kellett elvenni? - üvöltöttem összeszorított fogakkal, de ezen mondatom után már nem bírtam több hangot kiadni magamból a zokogáson kívül.