Egy perc küzdelem

Első rész ~ Születésnapi ajándék

~ Hana szemszöge ~

Már eltelt 40 év, mióta elpusztítottuk a ládát és végleg lezártuk a múltat.
Azóta mind boldogan élünk a kastélyba és minden tökéletesen működik.
A farkasokkal kötött szövetségünk egyre erősebb és volt már olyanra is példa, hogy együtt mentünk vadászni.

Minhyuk nagyon jó barátja Hope-nak, ez pedig nagyon boldoggá tesz, hiszen tudom, hogy benne tökéletesen megbízhatok.
Együtt kiegészítik egymást és nem eshet semmi baja a kislányomnak.

- Már megint min jár az eszed? - osont mögém és csókolt a nyakamba Jungkook.

- Semmi érdekes. - mosolyodtam el - viszont segíthetnél a fadíszítésben.

- Oh, de tudod, hogy mindig eltöröm az összes díszt. Mellesleg ez még csak a 41. karácsonyunk együtt. Nem cseszhetem el. - nevetett, s derekamat szorosan fogva húzott magához.

Mélyen szemébe néztem és átöleltem őt. Azt hiszem a végtelen sem lenne elég idő vele.

- Szeretlek. - mormolta a fülembe.

- Én is szeretlek.

- Én is szeretlek titeket anya, de a karácsonyfa nem fog magától feldíszítődni és az ajándékok sem fognak maguktól becsomagolódni. - hallottam angyali hangját Hope-nak.

Aranyosan állt mellettünk és szőke loknis haja kócosan omlott le a vállán. Még alig érte túl a derekunkat, de már úgy éreztem, mintha olyan felnőtt lenne, mint mi. Róla mindig eszembe jutott az én gyermekkorom, mikor apa mindent megadott nekem... viszont egyben az is, mikor a pokolban küzdöttem vele és a szerelmem majdnem ott ragadt miatta. Ezért is szerettem volna mindent megadni neki akár az életem árán is. 

- Hope. Jössz apának segíteni karácsonyfát díszíteni? - kérdezte Jungkook édes hangon, majd Hope kezét fogva mentek a szobánkig és kezdték díszíteni a fát. 
Mivel a kastély nagyon nagy, ezért nem akartunk oda egy hatalmas fenyőt állítani - ráadásul Suga és Namjoon nem igazán szeretik a felhajtásokat - ezért csak a mi szobánkban van fa és ott fogunk ünnepelni. 

Nagyon boldog voltam, hogy végre teljes a család. Hope érkezése óta minden tökéletes és nem is kívánhatnék ennél jobb életet. 

*sok évvel később*

- Nem is lehetne ennél jobb. Hope elérte a 150 éves kort. Már olyan, mintha felnőtt lenne. - szólt mellőlem Jungkook, nekem pedig könnyek szöktek a szemembe. 

Igaz. Ma van Hope 150. születésnapja és minden a feje tetején áll. Még reggel van, fekszünk az ágyba és azon gondolkodom, mivel kéne meglepni őt. De azt hiszem, hogy itt az ideje végre annak. 

- Mit szólsz hozzá, ha megengednénk neki végre? - kérdeztem.

- Biztos vagy benne, hogy elég érett már? 

- Én bízom benne. Te is? 

- Persze. Hiszen a lányunk. - mosolygott, majd mélyen a szemembe nézett. 

Tudom, hogy Hope megérett és képes már egyedül vadászni az erdőben. Habár nem veszélytelen, de tele van az összes odú farkassal és ha valami baj lenne biztosan segítenének neki. 

Nem sokkal később kikeltünk és elkezdtük a készülődést. Még nagyon korán volt, ezért nem akartunk zajt csapni és főleg nem akartuk felkelteni Sugát, hiszen ő aztán elég morcos ha nem magától kel fel. 
Egy kicsit feldíszítettük a konyhát és előkészítettem Hope számára azt a ruhát, amit már nagyon régóta szeretett volna. Mikor kicsi volt, már akkor azt szerette volna, de én azt mondtam neki, hogy még túl kicsit hozzá. Még azóta sem felejtette el és minden egyes születésnapján rágta érte a fülemet. De most végre odaadom neki. Egy gyönyörű fekete csipkés ruha. Tökéletesen illik hozzá és remélem, hogy ugyanúgy szerencsét fog hozni neki, mint nekem az a sál, amit még anyámtól kaptam. 

Jungkooknak persze kicsit sem tetszett a ruha, de ez van. Az ő kicsi kislánya felnőtt és nem hagyhatjuk,hogy örökké az maradjon. Felnőnek, legyen akár vámpírok, vagy vérfarkasok. Felnőnek, érettek lesznek és kész. Egyszer el kell őt engednünk... méh ha fáj is ezt mondani, de akkor is. 

~Hope szemszöge~

El sem hiszem, hogy itt van a 150. születésnapom. Már nagyon vártam, hiszen ilyenkor a vámpírok már felnőttnek számítanak és kirepülhetnek a családi fészekből. Habár tudom, hogy nekem még nem fogják megengedni, mert túlságosan veszélyesnek tartják a világot, de én akkor is kíváncsi vagyok. Akkor is meg akarom ismerni a világot és olyan szerelmes akarok lenni mint anya. Annyira szeretném, ha engem is szeretne valaki annyira mint apa anyát. Erről álmodom, mióta benőtt a fejem lágya. 

- Hope! 

Hallottam, hogy hívnak. Ez annak a jele, hogy végre megkapom az ajcsimat. 

Örömmel telve futottam le a hatalmas lépcsőn s értem be a konyhába. Csodálatos volt, ugyanis mindenki ott volt lent és nagy ajándékhalmok lepték el az asztalt. 

- Boldog születésnapot! - kiáltották egyszerre. 

Egyesével megöleltem mindenkit, majd megnéztem az ajándékokat és a legátlagosabb dobozt a végére hagytam. Tudom, hogy mindig a legátlagosabb a legkülönlegesebb. 
Mikor kinyitottam a dobozt megláttam azt a gyönyörű fekete kasmír anyagot tele csipkékkel. Tudtam, hogy ez az a ruha, amire már kicsi taknyos korom óta vágyom. 

- Anya... - néztem rá könnyes szemekkel. 

- Próbáld fel kicsim. 

- Köszönöm szépen! - futottam oda és öleltem magamhoz.

Annyira szeretem őket. Ők a családom és mindenki nagyon szép ajándékokat választott nekem. Nem tudom, hogyan is tudnám megköszönni nekik. 

Felmentem a szobámba és már fel is vettem a ruhát. Pontosan illett rám és tökéletesnek éreztem magam benne. A tükörben hirtelen megjelent anya és apa alakja is, ahogy mosolyognak mögöttem. 

- Nagyon szép vagy. - szólalt meg anya. 

- Akárcsak az anyja. - mondta apa is. 

Megöleltem őket és mindkettejük fülébe súgtam, hogy szeretlek. 

- Viszont a mi legjobb ajándékunk még hátravan. - szólalt meg apa. 

- Mi lenne az? 

- Elmehetsz egyedül vadászni. Már eljött az ideje, kicsim. - fejezte be anya, nekem pedig majd kiugrott a szívem a helyéről. El sem hittem, hogy tényleg egyedül elengedtek az erdőbe. 
Meg sem vártam a következőket, már szaladtam is le a lépcsőn és kinyitottam a hatalmas, kétszárnyú ajtót. Anya és apa a hátam mögött összebújva álltak  és sok szerencsét kívántak. Tudtam, hogy büszkék lesznek rám, ha épségben visszatérek. Ezért nem szabad hagynom, hogy csalódjanak bennem. 

Még utoljára anyáékra néztem, majd kiléptem az ajtón és meg sem álltam az erdő mélyéig. Végre egyedül lehettem. Már sokszor voltam anyáékkal itt, ezért tudtam az utat, de én egy sajátot akartam. 
Elindultam felfelé a hegyen és addig futottam, míg meg nem éreztem egy különös szagot. Farkasok... de nem a milyeink. Nekik már egytől egyig ismerem a szagát... de ezek ismeretlenek voltak. 

- Hé, kicsilány. - hallottam egy ordas morgását. 

- Ki az? Mit kerestek ti itt? Ez nem a ti területetek! 

- Most szépen velünk jössz! - feltűnt egy hatalmas fekete farkas és időm sem volt menekülni, hiszen az egyik alávaló szolgája megharapott és menten el is ájultam.