Egy perc küzdelem

~Második fejezet - rejtett emlékek~

Mikor felébredtem sajgott mindenem és meg sem tudtam mozdulni. Csak arra emlékeztem, hogy fent a hegyekben egy ismeretlen farkas megharapott és aztán idehoztak. Nem tudom mi ez az egész, de itt senkit sem ismerek, és a szagokból ítélve nagyon messze elhozhattak otthonról. Egyetlen ismerős szagot sem érzek, még a levegőnek és a körülöttem levő növényeknek is más szaga van. Vajon miért pont én kellek nekik?

- Felébredt már? - hallottam egy mély, mégis fiatalos hangot.

- Igen, uram. De még biztosan nem tud mozogni.

- Hozzátok ide!

Megrezzentem a hangokra és tudtam, hogy rám céloztak. Behunytam a szemem és próbáltam mozdulatlan maradni, hogy minél kevesebb felületet adjak nekik arra, hogy bántani tudjanak. Ahogy gondoltam pillanatokkal később két fickó jött oda hozzám, felemeltek és közelebb vittek ahhoz az illetőhöz, aki az imént kérdezett felőlem. Lefektettem a földre és ott is hagytak. Ha jól éreztem mindenki elhagyta a vermet és már csak mi ketten maradtunk ott-

- Nem kell tovább színlelned. Tudom, hogy fent vagy és érzékelsz magad körül mindent. Nekik igen, de nekem nem tudsz hazudni. - éreztem a hangjából a mosolyt.

Kinyitottam a szememet és egy magas, fiatal, kissé jóképű teremtménnyel találtam szembe magam. Fekete bőrnadrágot viselt fekete köpennyel. Emlékszem egyszer láttam apa szekrényébe egy hasonló köpenyt. Csak nem olyan, mint mi? Emberi szaga van... de mégis más.

- Ki vagy te? És miért kellek neked?

- Az egyetlen, aki itt kérdéseket tehet fel, az én vagyok. - jött közelebb, majd kezével felém mutatott és ahogy az ujját lendítette, úgy emelkedtem fel én is. Kissé megijedtem, de hallottam már az ilyesféle erőkről. Anyuék ugyan nem meséltek róla, de Taehyung bácsi igen. Merionoknak hívják magukat és birtokolják a föld eleminek erőit. De mit akarhat tőlem egy ilyen?

- Hol van a láda? kérdezte.

- Milyen láda?

- Mondtam már, hogy itt csak én kérdezek. Hol. A. Láda?

- Nem tudom. Nem tudok semmiféle ládáról. - értetlenkedtem.

- Áh, szóval a szüleid nem beszéltem neked a születésed előtti kis kalandjaikról? - mosolya vérfagyasztó és félelmetes volt.

Milyen kalandról? Anyuék sosem meséltek nekem semmiféle furcsa dologról. Azt mondták, hogy a sors keze hozta őket össze és mindvégig tudták, hogy együtt fogják leélni az életüket. Akkor vajon hazudtak nekem? Vagy csak próbál ez az idegen tőrbe csalni? Kinek higgyek?

- Nem mondtak nekem semmit, mert nincs miről mondaniuk semmit.

- Tudtam, hogy nem fogsz hinni nekem, de ezért is készültem neked egy csekély ajándékkal. - jött közelebb, majd forró ujját a homlokomhoz nyomta.

Hirtelen emlékképek kezdtek bevillanni. Olyan, mintha én egy külső figyelő lennék, aki meglesi a múlt apró, jelentéktelen pillanatait. De ahogy a látomás haladt előre, a jelentéktelen dolgok egyre fontosabbá váltak. Anyát láttam kicsiként, ahogy apa már felnőttként elviszi egy játszótérről. Aztán a kép elhalványult és anya már hirtelen felnőtt nő lett, Taehyung bácsi csúnyán megütötte, majd elrabolta. De miért? Ezt nem értem. Aztán anya egy tárolóban volt egy másik nénivel, akit később Yoongi bácsi elküldtetett Namjoonnal. Utána... mi? Mit akar tenni? De apa megmenti anyát. Nem... mégsem megmenti. Ő is bántja. Mindenki bántja anyát. Anya nem tud elmenekülni, mert mindenki az úját állja és rosszul bánnak vele. És ott van Minhyuk is. Mi... miért teszik ezt? Taehyung bácsi megharapta anyát... Apa pedig játszadozik vele...
De... mégis mi folyik ott? Most miért csókolóznak? Ott van Bridget is... nincsenek még együtt Taehyung bácsival. Valamilyen ládát keresnek. Vajon azt a ládát, amiről kérdezett az előbb az az idegen? Anya valamilyen furcsa helyen van és egy szörnyeteggel küzd. Miért szólítja apának? Mikor anya már nem bírja tovább feltűnt apa... megmentette őt. De a saját élete árán. Anya sír... mindenki szomorú. De apa visszatér és újra együtt vannak. Ünnepelnek... azt mondják vége mindennek és a láda nem létezik. De én látom a ládát... ott van.

A látomás hirtelen véget ért és már csak arra lettem figyelmes, hogy zokogok a földön heverve. Az ismeretlen ember pedig ott áll előttem és kárörvendő mosollyal tekint le rám. Mégis mi volt ez? Erről a kalandról beszélt? Ez nem lehet igaz... apa nem lehetett ilyen gonosz. Nem... nem tudom elhinni.

- Na? Remélem most már világos számodra is, hogy milyen ládát keresek. - nyújtotta a kezét, hogy fel tudjon segíteni, de nem fogadtam el, inkább feltápászkodtam egyedül.

- Hát jól van. Te tudod. Többet nem lesz rá alkalmad, hogy elfogadd a segítségem, mert nem fogom felajánlani.

- Soha nem fogadnám el a segítséged. - néztem rá undorral.

- Pompás. - vigyorgott - De, térjünk a lényegre. Hol a láda?

- Elpusztult. Te is láttad... anya és apa elpusztította a nagyapámmal együtt. - csordult ki egy könnycsepp a szememből.

- Mind a ketten tudjuk, hogy ez nem így van. A nagyapád már nem él ugyan se a Földön, se a pokolban, de... a láda igenis létezik. Nem tudták elpusztítani, mert túl erősnek bizonyult a benne lévő erő. - lépkedett oda hatalmas székéhez, majd beleült és intett, hogy menjek közelebb.
Úgy is tettem, majd előtte megálltam és undorodva néztem minden mozdulatát.

- Mind a ketten tudjuk, hogy én nem leszek olyan puhány, mint Jungkook. Te a prédám vagy és nem fogok megkönyörülni rajtad. Szerencsére már megszabadultam minden emberi érzésemtől. - állt fel és közelebb jött hozzám - szóval mégegyszer és utoljára megkérdem. Hol van a láda?

Sokáig néztem a szemébe, de nem válaszoltam neki. Láttam ugyan a ládát, de nem tudom hol. Nem tudom, hogy egyáltalán ebben a világban van-e, vagy, hogy elérhető-e.

- Makacs vagy, ugyanúgy mint az anyád volt. - fordult sarkon - de a makacsság csak a bajhoz vezet, picim.

- Nem tudom hol van pontosan a láda. De igazad volt... létezik.

- Így van. Te pedig segíteni fogsz megtalálni.

Ahogy kiejtette a szavakat a száján, máris elájultam és se kép se hang.

--------------------
Nem tudom pontosan mennyi ideig voltam eszméletlen, de annyi ideig biztosan, hogy el tudtak vinni arról a helyről. Egy teljesen már barlangfélében voltam, ahol nem én voltam az egyedüli túsz. Olyan volt, mint egy börtön. Rengeteg rács és nyüszítő farkas vagy vámpír raboskodott a cellákban. Én voltam az egyedüli, aki nem úszott vérben és nem volt félholt. Kegyetlen körülmények között vannak itt tartva ezek a lények.

- Érzem rajtad a Nagyúr szagát. Csak nem vele voltál? - hallottam egy keservesen nyekergő hangot.

A mellettem levő cellából szólt hozzám valaki. Egy véresre vert eb, aki a mi falkánkból való volt. Youngjae. Velem egy idős farkas, akit kölyökkora óta ismertem és szerettem. Azonban az őszi vadászat közben egy szakadékba esett és mindenki azt hitte, hogy meghalt.

- Youngjae... azt hittem...

- Hogy meghaltam? Nem... sokkal rosszabb. - mosolygott, s ahogy száját elhúzta láttam, hogy megfosztották őt a szemfogától. Ez a farkasoknál a megszégyenítést és a kitaszítottságot jelenti.

- Mi ez a hely?

- Daehyun börtöne. A legrosszabb hely, ahová egy magunkfajta kerülhet. A ládát keresi... tudja, hogy még létezik.

- De mégis hogyan? A szüleim elvileg elpusztították, de én is láttam, hogy még él.

- Mi? Te tudsz róla? - nyitotta tágra fekete szemeit.

- Igen. Az előbb mutatta meg nekem az a Merion. - hajtottam le a fejem és visszaemlékeztem arra a sok szörnyű dologra, ami anya és apa útját keresztezte.

- Ő nem Merion. Nem, nem. - nevetett - Ő egy hibrid.

Hibrid? Tehát merion és farkas egyszerre? Mégis ki ő?

- Komolyan beszélsz?

- Igen. De ő nem akármilyen hibrid...

- Hogy érted?

- Halhatatlan.