Váradi Róza mindig is álmodozó típus volt. Egyetlen aki a földön tudja tartani a lányt, az a barátnője, Janka. Szöges ellentétek, mégis kiegészítik egymást. Ősidők óta legjobb barátnők, semmi sem tudja megrengetni barátságukat.
Egészen szeptember el...
Az emberek olyan buták tudnak lenni. Folyton csak rohannak ide, rohannak oda és nincs idejük megállni egy pillanatra, hogy megcsodálják a varázslatosan szép tájat, ahogy a vattacukorra emlékeztető bárányfelhők méltóságteljesen átvonulnak az égen, fentről nézve az emberforgatagot. Arról nem is beszélve, hogy kész betondzsungelt építettünk magunk köré, még több irodát és munkahelyet teremtettünk, hogy még több helyről tudjunk elkésni. Mert azért valljuk be, senkinek sincs ínyére, hogy hétfő reggel, méghozzá háromnegyed hétkor a buszmegállóban várja a helyijáratot, ami majd a fél városon keresztül vigye az iskolához. Ühüm, hivatalosan is elkezdődött az iskola, vagyis muszáj korán kelnem, hogy aztán a kényelmetlen egyenruhában nyomorogjak egész nap. Értem én, hogy ez a legjobb művészeti suli, meg blablabla, de ha megszabják, miben járjunk iskolába, legalább ne viszketős vackot adnának ránk. Egy motoros zúgott el előttem, természetesen rám fröcskölve az éjszakai esőből maradt pocsolyavizet. Remek, utcakoszvíz ment a ruhámra. - Az élet igazságtalan! - sóhajtottam fel, majd a bérletemet előkapva felszálltam a begördülő buszra. Köszöntem a mogorva buszsofőrbácsinak, majd egy szabad helyet keresve (höhö, ilyen korán szinte csak az van) lehuppantam egy ülésre. Kezdődhet a háromnegyed órás út, hurrá... Az ablakon keresztül figyeltem az ébredező várost. Egyre több autó suhant el mellettünk, és a gyalogosok is feléledtek, nem beszélve a biciklisekről, akik a biciklissávról még nem is hallottak. Nekem nem lenne merszem, kimenni az útra, a végén még elüttetném magam. A buszról leszálltam, majd lassan elindultam a három utcával lentebb lévő pokol felé, amit mások iskolának neveznek. Nem tudom, én pont így képzelem el a helyet, ahova a biosz tanárunk jutni fog, esetleg egy kicsit több tűzzel, meg ilyesmik. Szerencsétlen diáktársaim, mosolyogva üdvözölték egymást és lelkendezve mesélték azokat a hihetetlen, elképesztő, bulizós, és egyéb kiszínezett dög unalmas nyári sztorikat, miközben én esetlenül álldogáltam a tömegben, keresve az én szeretett személyemet. Na jó, lehet, inkább én vagyok a szerencsétlen. - Rózi, úgy hiányoztál! - csimpaszkodott a nyakamba az emlegetett szamár, majd egy szoros kéthónapjanemláttalak ölelésbe vont. Egymásba karöltve tettük meg az utat az osztályteremig, közben mindenkinek visszaköszöntünk. Illetve Janka visszaköszönt, én pedig csendben sétáltam mellette tovább. Ehh, jaja, én nem éppen a népszerű fajtába tartozom, ellentétben a drágalátos barátnőmmel, aki igencsak menőnek számít a maga százhatvan centiméterével, szénfekete hajával és vakítóan kék szemével. Na meg a fiú rajongóknál sem utolsó pont a modell alkata, amit mint általában, most is kiemel öltözködésével. Mindig megüti azt a mércét, ami éppen az igényes és a kihívó között van, betartva az iskolarendet kellő nyálcsorgatást eredményez. Ó, és ne feledjük el, az enyhén barnás bőrét, ami a spanyol rokonoknál eltöltött idő alatt olyan szépre lebarnult, mint amilyen én még soha. Igen, ő az a tipikus bombázó lány, aki bárkit az ujja köré csavarhat, ezt gyakran ki is használja (valljuk be, nem hátrány, ha például a sarki kajálda meghív minket). Tökéletes méhkirálynő jelölt még csak tizedikesként. Mi lesz ha végzősek leszünk? Az termünkbe belépve mindenkinek köszöntünk (a legtöbben viszonozták is), majd levágtuk a cuccunkat a tavalyi helyünkre. Vagyis az ablak felőli padsor, utolsó előtti padjára telepedtünk le. Felpattantam a pad tetejére, lábamat a székre lógattam és megigazítottam azt az átkozott szoknyát magamon. Az élet igazságtalan, rajtam miért nem áll úgy ahogy Jankán?? - Na csajok, hogy telt a nyár? - karolta át a nyakamat Sebi. Igen. Lipták Sebestyén, az iskola szépfiúja éppen átölel. Már hallom is ahogy az osztály sarkonállói elkezdenek sutyorogni a hátam mögött, mire Jana megszorítja az ujjamat. Ez az apró gesztus még egy durva horror közben is meg tud nyugtatni. Ahj, bárcsak ne engem pécéztek volna ki maguknak még tavaly! Kilencedik év elején, kis esetlen gólyaként nem a legokosabb dolog magadra haragítani az osztály ribijeit, pláne nem úgy, hogy az egyiknek tönkre vágod a vadiúj és méregdrága pirosítóját. Nem én tehetek arról, hogy véletlenül belelöktem a mosdókagylóba azt sminkszart, kellett nekik a csap köré pakolniuk! Hirtelen a srácok hangjára lettem figyelmes. - Szöszikém, hova figyelsz te mindig? - Sebi kuncogva felpattan a padjára, lábfejét a székemre rakja, szorosan az enyém mellé. - Á, hagyjad, tuti megint egy színészről álmodozik! - lök meg játékosan Jana, mire zavartan kapom fel a fejem. - Hol van Cziri? - terelem a témát, hozzá teszem, nem a legjobban. - Elaludt. - De nem nálatok aludt? - röhög fel a mellettem ülő lány. - Igen, és? - Te itt vagy, ő meg nem... - A szaros tegnap megvert fifában. - Így már mindent értünk! - nevetünk össze Jankával. Nos, Sebestyén sose tudott veszteni, úgy látszik, ezt egy nyár alatt nem nőtte ki. Beszélgetésünket a csengő hangja szakítja meg, mire mindenki a helyére vonul. Az osztályfőnökünk bejön, majd elkezdi a szokásos évkezdésre írt mondandóját. Unalmamban kibámulok az ablakon, egyenesen a suli előtti parkolóra és arra a ronda szoborra. Egyszerűen hátborzongató! Ám figyelmemet mégsem az a borzalom vonta el, hanem egy sötétített ablakú autó, amiből egy srác szállt ki egy nővel együtt. A nő homlokon puszilta, majd egy ölelést adott a fiúnak, aminek Ő láthatólag nem örült neki. A hölgy egy utolsót intett, majd visszaszált a kocsiba és elhajtott. Az idegen megfordult és lassú magabiztos lépésekkel elindult a bejárat felé. Mogyoróbarna színű haján megcsillant a napfény, szemeit egy pilóta fazonú napszemüveg takarta, száját pedig egy apró félmosolyra húzta. Még pedig milyen félmosolyra... Hirtelen Janka megbökött, majd elém tolt egy kitépett füzetlapot. J: - Mit nézel ennyire? :P ;) Elmosolyodtam, majd írni kezdtem. R: - Csak egy srác állt kint a parkolóban. Visszatoltam lapot, majd levelezésbe kezdtünk, ahogy eddig minden osztályfőnökin. Szerencsénk, hogy a tanárnő mikor magyaráz, csak a mondandójára figyel és észre sem veszi, hogy mindenki csöndben elfoglalja magát. Ám egy mondatára az egész osztály felkapta a fejét: - Az idei tanévben új osztálytársat köszönthet az osztály. Kérlek titeket legyetek vele barátságosak! Áh, úgy hallom meg is érkezett! - kinyitotta az ajtót a türelmetlen kopogtatásra, de meglepetésére csak Cziri lépett be egy "Jónapot tanárnő és császtok pancserek!" felkiáltással. Megérkezett az osztály bohóca és a másodszámú szépfiú az iskolában. - Cziriák Rajmond, ha legalább késtél, ne legyél szemtelen! - feddte meg Megyeri tanárnő. - Bocsánat! Mosolyogva pacsiztam le vele miközben elhaladt mellettem, majd levágta magát mögém. Kipillantottam az ablakon, és csalódottan konstatáltam, hogy a titokzatos idegennek már hűlt helye. Természetesen, mivel már eltelt az órából fél óra. A tanárnő újra belekezdett a végeláthatatlan beszédbe, ám megint megzavarta az ajtón való kopogtatás, majd nyílt az ajtó és belépett az új srác. A fiú a parkolóból...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
