- Édesem nyugodj meg! - szorít magához anya. Próbálja rejtegetni hangjában a fájdalmat, de kristálytisztán kihallom a megnyugvást jelentő búgó csodából a gyötrelmet. Mint amikor egy festményen rögtön észrevesszük az óvatlan mozdulatból adódó vonalat. Hibába akarjuk eltüntetni, kiradírozni, vagy egy fedő réteget rávinni, tudjuk, hogy ott van és lesz is örökre. - Most el kell mennem a kórházba.
- Megígéred, hogy vissza jössz?
- Érted mindent megteszek. Látod, már jobban vagyok a kezelésektől. Ez azutolsó kincsem. - megigazítja a kendőt a fején, majd szomorúan belepuszil a hajamba. - Mire visszaérsz az iskolából, én már itthon leszek és sütöm neked a palacsintát, rendben?
Egy aprót bólintok, majd hátamra kapva táskámat kilépek a hideg decemberi levegőbe. Összébb húzom magamon a kabátomat, majd nekidőlve a kerítésnek, várom Robit, hogy elbúcsúzzon anyától. Illetve, csak elköszönjen tőle, mert ugye vacsorára már mindenki együtt lesz. Még a nagyiék is eljönnek megünnepelni ezt a jeles alkalmat.
- Rózi, ezt elfelejtetted felvenni. - nyomja a fejemre a sapkám. - Na mi van Prücsök? Idefagytál, vagy indulhatunk?
***
-Robi, neked nincs rossz érzésed?
- Mivel kapcsolatban? - húzza össze a szemét, mint mindig mikor fél, hogy valami olyat mondok amit esetleg nem kéne. Nem egyszer köptem őt be véletlenül anyáéknak, mikor még kisebbek voltunk és bár mindig megbocsájtott, óvatosabb lett a vallomások terén.
Nagy levegőt veszek, majd mielőtt még meggondolnám magam, kimondom : - Anya ma reggel szorosabban ölelt magához és könnyes volt a szeme, mikor elfordult. Olyan, mintha búcsút vett volna tőlünk.
- Ilyenre még csak ne is gondolj. Ez lesz az utolsó kemója. Most pedig menj, mindjárt elkésel. - int egyet, majd sarkon fordul és elviharzik.
Sóhajtottam egyet, majd belépek az iskola duplaszárnyú ajtaján.
Becsöngetnek, miközben sétálok fel a lépcsőn. De a szokásos idegtépő csöngő helyett, Esti Kornél egyik dala üvölt a rádióban, egyre hangosaban és hangosabban, majd hirtelen valami csattan egyet, a zene pedig elhalkul. Körbe fordulok, de diáktömeg eltűnik és hirtelen egyedül állok a folyosón. Kong az üresség az iskolában, minden némaságba burkolózik, még a falon lévő óra is hangtalanul kattog egy helyben. Kilenc órát olvasok le róla, de az nem lehet. Robi mindig időben hoz az iskolába, sosem késtem még el, az óra pedig biztos elromlott.
Végül megunom az egyhelyben ácsorgást és elindulok rajzórára. Ám az ajtó nem nyílik, hiába rángatom. Erősebben cibálom, de csak a fenekemre huppanok, a fejembe pedig éles fájdalom nyilall.
Lassan kinyitom a szememet, majd körülnézek, de valamiért fordítva látom a dolgokat, ám még így is meg tudom állapítani, hogy nem az iskolában vagyok. Sőt fejjel lefelé lógva fekszem az ágyamról, fejem pedig a halván rózsaszín szőnyegen pihen és meglehetősen sajog. A padlóra napsütés vetül a félig lehúzott redőnyön keresztül, ezzel kis világosságot teremtve a szobámba. Lassan felkászálódok még az álomtól megrészegülve, majd jó kamaszhoz híven a telefonom kezdem keresni. Végül az éjjeli szekrény mögött találom meg, valószínűleg levertem valamikor az éjszaka vagy ilyesmi, de szerencsére nem lett baja. Ámde, nekem annál inkább lesz, ha nem érek be gyorsan az iskolába, mert mint kiderül nyolc óra múlt pár perce és Janka már háromszor hívott. Ajjaj!
***
- Elnézést a késésért tanárnő! - estem be a terembe két kopogás után. Becsöngetés után negyed órával, második órán igen zabos tud lenni az ofőnk, ha a dupla órájáról késünk. Tuti szívatni fog egy ideig...
- Róza mi az oka a késésnek a második napon? Tőled többet várok el! - nézett rám szúrósan. Pillantásával majd felnyársal, az egész osztály előtt ez nem a legkellemesebb dolog. Szinte érzem a hátam mögött a gúnyos vigyorokat.
- Lerobbant a buszom. - sütöttem le a szemem a füllentés miatt, majd igyekeztem minél ártatlanabb arcot vágni. A tanárnő kétkedve, de bólintott, majd a helyemre küldött.
Ami az osztálynévsor miatt az új fiú mellé került. De utálom, hogy ebben a teremben ülésrend szerint kell ülni! Unottan levágtam magam a padba, majd egy füzetet és a tolltartómat előkotorva jegyzetelni kezdtem. Lopva a mellettem ülő srácra pillantottam és eltöprengtem azon, hogy lehet valakinek ilyen lehetetlenül szürke szeme, na meg, hogy mi a neve. Mert sikeresen elfelejtettem. Upsz...
Egy kicsit elbambulhattam a rajzolni való vonásain, mert szemöldökét felhúzva nézett vissza rám. Zavartan és nem mellesleg fülig pirulva fordultam vissza a tábla felé. Halkan kuncogva írt tovább, amit én próbáltam kizárni, de egy idő után már nagyon idegesített. A könyökömmel megböktem a bal karját, így az a feje alól kicsúszott, emiatt pedig lefejelte a padot. Homloka nagyot csattant a felületen, ezért az egész osztály felénk kapta a fejét. Most rajtam volt a sor, hogy kuncogjak.
- Valami gond van Keve? - kérdezte a tanárnő. Legalább már tudom a nevét...
- Nem tanárnő!
- Ez esetben gyere ki a táblához és oldd meg a feladatot! - nyújtotta felé a krétát, mire a fiú dühösen feltápászkodott. Valószínű a haragja legfőképp rám irányul. Igen, úgy látszik sikeresen megalapoztam a kapcsolatunkat...
***
- Mi történt matekon, Rozi? - harapott bele az almájába Janka, amit Rajmi igyekezett elvenni.
- Semmi.
- Semmi? - csapta fejbe a másik kezével barátosném az éhenkórászunkat, majd szépen ívelt szemöldökét felhúzva, újra minden figyelmét nekem szentelte. - Nekem nem tűnt semminek.
- Nekem se! - trappolt be az épületbe unottan Sebi, amire még Rajmi is felkapta a fejét. Pedig, ha ő ki akarja nézni más szájából az ételt csak arra koncentrál...
- Mindegy, inkább menjünk törire! - felelem a jelző csengőt hallva, majd a karomra véve Sebi táskáját, magam mögött hagyom a nyüzsgő udvart, a még mindig veszekedő párost és a kérdést, melyre nem tudom a választ.
ESTÁS LEYENDO
Váradi
Novela JuvenilVáradi Róza mindig is álmodozó típus volt. Egyetlen aki a földön tudja tartani a lányt, az a barátnője, Janka. Szöges ellentétek, mégis kiegészítik egymást. Ősidők óta legjobb barátnők, semmi sem tudja megrengetni barátságukat. Egészen szeptember el...
