☆Szeret, Nem Szeret...☆ [+18]

~5. Péntek Jeee~

Visszaemlékezés

- Apa! Apa! Kaphatok fagyit? !- kérleltem vágyakozó tekintettel nézve őt.

- Kicsim, majd máskor, jó? - vezetett el a fagyisstand elől.

A megszokotthoz képest brutál meleg uralkodott így október közepén, így a csak nyáron működő helyek is nyitva voltak.

10 éves voltam, s nem érdekeltek az anyagi gondjaink csak önfejűen akartam magamnak mindent. Én azt hittem, hogy viszonylag jól élünk, és ennyit azért megengedhetünk magunkat, de kibaszottul nem így volt.

2010. Október 28-a.

A születésnapom napja. Anyukám egész nap, mikor meglátott, csak mosolygott rám és azt mondogatta, hogy "Nincs semmi baj! " viszont mikor elfordult tőlem, könnyei patakokban folytak az arcán át a padlóra. Ugyan hezitálva, de egy idő után megszólalt.

- Rebecca... Apád kórházba került és- ölelt meg anyu, remegő testtel. - Apád meghalt! Érted? Apád meghalt!

Az anyukám mögött lévő ablakon át bámultam ki, az udvar kopár fáit vizslattam, könnybelábadt szemekkel. Egy kósza falevél, lassan, óvatosan hullott le a talajra, az avarba. A fák is sírnak, itt a bizonyíték. Mintha a tarka levélzivatar jelképezné az aggódó könnyeimet. Mi marad majd télre a fán? Semmi. Bennem is egy tátongó üresség keletkezett, miután pár perccel később megerősítették, hogy apám életét vesztette egy autó balesetben.

Nem, nem estem mély depresszióba, szimplán megszűntek, elhalványultak az érzéseim akkoriban. Arra gondoltam, hogy apukám megérdemli-e a halált, hiszen ő jó ember volt, becsületes, szeretetteljes, de ami a legfontosabb, hogy a legjobb apa, akit csak kívánhattam volna.

Viszont mikor beköszöntött a tavasz, s a kietlen rétek, mezők, erdők beszínesedtek, az én mivoltom is elkezdett megerősödni...

Most így 5 évvel később visszagondolva, büszke vagyok magamra, hogy sikerült a mélypontból felemelkedni. Olivnak és anyámnak is köszönhetem, hogy begyógyulni látszanak a sebeim.

Egészen eddig.

Jelen

Apám nem közeledett felém, csak állt egyhelyben mosolygott rám. Minden ruhája legalább két éves, haja rendezetlen volt és arcán borosta ékeskedett.

Nem változott szinte semmit.

Megfogta a két vállam, majd magához ölelt. Elkezdtem sírni. Nem.

Nem sírtam, zokogtam úgy igazán a szívemből. Mégha lehetetlennek is tűnik, apa él. Nagyon hiányzott már...

-Apa!.. - belefúrtam az arcomat a vállába. - Olyan jó, hogy itt vagy!

De nem válaszolt. Egyik pillanatban kezdett elmosódni a kép... Apa lassan eltűnt a kezeim közül.

Felébredtem. Csak egy álom volt.

A szívem megállítathatlanul zakatolt, de az álmomhoz képest tök jól voltam. Mármint olyan volt, mintha csak úgy simán felébredtem volna...
Hisz' tudom, hogy apám már nem él. Fáj beismernem, de már beletörődtem.

Azonban ez kissé nyugtalanított ez az egész, mert hát elég valósághű volt és még sosem álmodtam ehhez hasonlót. Mindegy is.

Amúgy péntek van, talán hét óra körül lehet, szóval kicsit kapkodva el kezdtem készülődni.
Közben videochateltem Olivval.

- Jó reggelt! - integettem a kamerába.

- Halii! Tudod mi van ma! - kacsintgatott rám sejtelmesen.